Pont egy éve találtam ki, március 15-én. Mostanában elgondolkodtam a dolgon, azon, hogy ez reális-e. Nem azon, hogy én képes vagyok-e rá, mert egyedül nyilván nem, nemegyedül meg nyilván igen. Ez elég egyszerű. Két dolgon töprengtem. Egyik este a Növekedés határait levettem a polcról és átlapoztam a jól ismert grafikonokat, hogy vajon mik ma a realitások és hogy mikorra várható a balhé. Persze pontatlan a dolog. Meadows szerint nem az a kérdés már, hogy összedől-e az egész rendszer, hanem az, hogy mikor. Elméletileg még nem, de gyakorlatilag már itt tartunk. Azért vettem elő a könyvet, mert az első jelekre voltam kíváncsi. Nem emlékeztem, hogy melyik görbe törik meg először... Jó esetben van még nagyjából 10 évünk. Nem az az érdekes, hogy meddig lesz elég olaj, mert az élelmezés fog elsőként összeomlani, túl sok dologtól függ, de elsősorban a talajtól, ami rémes állapotban van, és persze romlik. A FAO szerint 2008 szeptembere óta csökkent a világ gabonatermése. Tudom, hogy ez még rövid idő, és nem lehet túl nagy következtetéseket levonni. Talán nem csökken, hanem stagnál. Talán csak inog. A népességnövekedés fényében ezek se túl jók. Talán növekszik is majd még, de vajon tartja-e az iramot a népesedéssel, és a növekvő egy főre eső igénnyel? Tartok tőle, hogy nem. Vagy ha igen, hány évig még? Szóval 2040-ben nagyon nem lesz vidám az élet, ez eléggé biztosan állítható. Egészen alapvető létbiztonsági problémáink lesznek. Itt Magyarországon. De ez a célkitűzés nem is fenntarthatóságról szól, hanem erkölcsi, szellemi megújulásról. A körülmények mégis fontosak: vajon a baj összehoz, vagy még mélyebbre lök majd? Ma sétáltunk a városban. Zászlós, kokárdás emberek itt-ott. A magyarokat ma egyszerre sújtja a kommunizmus és a posztmodern. A tétlenség, kicsinyesség, materializmus, szabálykerülő, és az individualista, érték relativizáló, jelenidejű szemlélet. Ebből a szempontból nincs lényeges különbség az acélbetétes bakancsban ballagó jobbikos fiatalok és a panellakásokban tengődő szocialista nyugdíjasok között. Egyiknek sincs fogalma semmiről és mindkettő olyan álmot kerget, amit elvileg sincs esélye elérni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy jó lenne-e, ha elérné. De ne feledkezzünk meg a messianizmusba belefeledkező derék fideszesekről sem, akik éppolyan kádárista bizalommal hárítják fölfelé a cselekvést, és akik a keresztény-konzervatív tábortűz mellett gyülekező hadsereget talán már sose fogják rávenni arra, hogy rendszerben szemlélje a problémákat, bár kétségtelen, hogy erkölcsileg és szellemileg még mindig itt van a legtöbb remény valami vállalhatóra. De én nem kárhoztatom a szavazókat, ennél bonyolultabb történet ez. Vajon mit lehet kezdeni egy olyan néppel, ami önmagát vesztette el? Akit nem érdekel, hogy nincs közös alapja, akiben nem merül fel, hogy önmagán kell segítenie, mert másként csak rosszabb lesz? Akinek nincs normális civil közélete, de ahol mégis van, ott többnyire bár ne lenne? Ahol a közjó fogalma teljesen ismeretlen, ahol a nép többsége kifejezetten buta és passzív, ideszámítva az értelmiségieket is... Bevallom, egyre halványodnak az ötleteim, de majd csak megoldjuk valahogy. Van még 29 évünk, és 290 napunk rá.