A meccset azonban megnyertük. Hátvéd voltam, vagy középpályás jó esetben. Megint Dunabogdány, lázas készület, majdnem belehaltunk, alig készültünk el, szakdoga, kis személyes ügyecskéink, fogcsattogtatva közelítő megvadult államvizsgáink és lecsendesíthetetlen belső igényünk egy saját életre, vagy legalább egy útra, ami oda vezet. Meg kell mondjam, hogy nem sikerült úgy felkészülni ahogy illik, ahogy szoktuk, ahogy abban a bizonyos könyvben leírták valakik nem is tudom honnan kitalálva az igazságot. A kegyelem azonban a természetre épít - már, ha hagyják, hogy megtegye. A csend akkor is működik, ha nem akarod, ha küzdesz ellene. A legerősebb. Fél nap után megnyugszol, két nap után felbuggyannak a lélek rothadó lilászöldes vizihullái, néhai arcuk korábbi önmagadra emlékeztet, már amit felismerhetsz belőle. Ilyenkor legjobb volna motorcsónakokat dobni a tóra, hogy füstöljék, kavarják újra fel a tavat, mert ami sok az sok, de a csend erősebb a motorcsónakoknál, marad az undor, de most nem mentünk ilyen messzire, a félnapos is elég volt. Az emberben az a jó, hogy önmagával többnyire egy szinten van, önmagával találkozni ezért legalábbis érthető, csak idő és őszinteség kérdése a dolog. Ha ez mégsincs így, az azért nehéz feladat szegény vezetőnek, egy lélek agresszív meghackelése, mikor hegyi levegőhöz szoktál, de csak zöldes füstöt látsz... Mert az ember néha mindent megtesz azért, hogy legfőbb vágyai ne teljesüljenek. A csatárok persze tudnak játszani, alig alig fontos, hogy a háttérben mi zajlik, ha a labda félpályáig ért, ők beviszik mondjuk 7-ből legalább 5-ször. Annyit kell látnia a vezetőnek, hogy gólt rúgni soha nem fog, és ha fel tud nőni ehhez a tényhez, akkor nagyon nagy meccseken fogja porig alázni az egész BL-t. A gólokat nem mi rúgjuk, de a saját térfélen, ha nincs játékos, mit kezd elől a csatár? Amire büszke vagyok kicsit, hogy ha azt mondom a Kercerécéknek, hogy legyenek csöndben, akkor megteszik. Kezdeti terrorakciónak látszó ténykedésem úgy látszik mégsem volt akkora őrület, mint néhányan érezték, ráadásul sikerült úgy elosztani a dolgokat, hogy nem lett feltűnő mellékhatása, hacsak az nem, hogy egyvalaki hiányzott a lelkigyakorlatról, és ő is majdnem sírt, hogy nem jöhet. A regnumvezetőben az a szép, hogy nem lehet róla eldönteni hogy felnőtt-e, vagy gyerek, talán ez a fő fegyvere, mert egy diszkrét teológiai eszmefuttatás után kiváló K1 döntőt lehet vele rendezni a szőnyegen, ami szórakoztató, de elmond valami végtelenül komolyat is a lehetőségekről. Szóval jó volt. Tavaly óta tényleg látszik a fejlődés, bár van, aki inkább visszafelé vette az irányt, vannak komoly sikerek is. És vannak nagy feladatok, amikről fellélegezve mondhatjuk, hogy nem nekünk kell megoldani, mert a gólokat nem mi rúgjuk, és Ő alkalmazkodik, ha van mihez.