Kérdezték, hogy ott voltam-e tegnap. Nem voltam. Tüntettem már életemben, nem gyakran, és nem is fontos nem nagyon hiszek ebben. Részvételi demokrácia párti vagyok, de az utcai bulizás nálam a Critical Massnál ér véget. Annak legalább van némi célja, értelme és a hangulata is szerethető. A részvételi demokrácia nálam nem gyülekezést jelent, hanem szubszidiaritást.

Mert az rendben van, hogy ami itt zajlik, az valami botrány, hogy a köztársasági elnök egy pojáca, hogy az AB jogait elvették de a maradékkal se mernek élni, hogy a szoci bűnözőkre hivatkozva minden féle adókat vetnek ki, de végül képtelenek egyet is leültetni, hogy az államadósság és a CDS felár sorban dönti a rekordokat, hogy minden megszűnik ami jó, és hogy a világ legfeleslegesebb marhaságaira van csak pénz.

Igen, persze, mondjanak le, és menjenek el messze, vissza se nézzenek.

De azt ugye nem gondolja valaki, hogy bemegyek egy utcába a szélsőjobbos idiótákkal, hogy elmegyek egy rendezvényre ahol Gyurcsány vagy Schiffer fújja a passzátszelet, hogy a Klubrádióért fog fájni a szívem, vagy hogy attól, hogy az alkotmányunk olyan mint egy rossz Jókai Anna vers mindjárt mindenkivel egy platformon vagyunk, akinek szintén nem tetszik.

Magyarország tragédiája éppen abban áll, hogy most nincs hova állni.

Nem egyes kicsi vagy nagyobb részletkérdésekről folyik a vita, hanem a keretekről, a demokráciáról, a társadalmi szerződésről, közös hagyományról, nemzetről - ki hogy nevezi. A közös platform minimális minimumát rágják szét ezek az őrültek. A bármit is csinálás lehetőségét és nem pénzügyileg, hanem emberileg, lelkileg.

Nem kis munka lesz ezt visszaépíteni és nem kis ára lesz...