2001: Űrodüsszeia

Ősemberek Afrikában. Szárazság van, a túlélésért küzdenek, látszólag hiába. Megjelenik valami, egy ismeretlen, különös, tökéletesen szabályos, tökéletesen oda-nem-illő, és teljesen érthetetlen fekete monolit. Először félelmet kelt, majd inspirál. Felemeli a csontot, meglátja benne az eszközt, pedig korábban csak a halál hírnöke volt. Emberré válik.
Hosszú utat jár be az ember a Holdig, de az út itt kezdődött, annál a csontnál.

Az ember abban több az állatoknál, hogy uralja a világot, hogy nem együtt él a környezetével, hanem saját szolgálatába állítja azt. Az ember végül mindenhatónak tűnik a maga világában, eszközeivel meghódítja és uralja az egész bolygót.

Egy nap tovább indul, fel az űrbe, el a Holdig. Újabb találkozás a misztikussal, az ismeretlennel. Újabb fordulópont, egy lehetőség, hogy rálépjen egy új útra. Elindul. Egész életét, minden szív-dobbanását rábízza az eszközre, amelyet alkotott, a HAL9000 szuperszámítógépre. Bár a gép őt szolgálja, a maga alkotta óriás-intelligencia szemében újra esetlen ősmajom lesz. Kint az űrben mások a szabályok, elvesztik a kontrollt a maguk alkotta valóság felett. Újra kell tanulni járni, enni, lélegezni. Nincs többé fent és lent, az otthonukkal is alig válthatnak szót, olyan messze vannak.

De mit tesz az eszköz, ha szembetalálja magát az alkotójával, mit tesz a lélek nélküli precizitás, ha az intuíció ül vele szemben? Mit tesz, ha ellentmondásos helyzetbe kerül? Mi a tökéletesen logikus lépés a saját hibájára? Precízen gyilkol. Az ember szembekerül saját életben tartó rabszolgájával, és csak kis híja, hogy nem marad alul.

Másfél éve utazik otthonról, és most tudja meg miért indult el. Most már se tovább, se vissza.

Újabb találkozás. Újabb utazás, egy más minőségbe. Mi az élet? Mi a személy? Mi a test? Mi a tudat? Mi a fejlődés? Mi a lélek? Mi az ember?

Mi lesz a borral, ha eltörik a kristálypohár?

Stanley Kubrick 1968-ban rendezte ezt a filmet, még a holdraszállás előtt. Egyik legnagyobb érdekessége a többi népszerű sci-fi-vel szemben, hogy figyelembe veszi a fizika törvényeit, a súlytalanság esetlensége, a nagy távolság miatti időeltolódás fontos szerepet kap a filmben. Érdemes megfigyelni, hogy nem csak látványvilágban, hanem kérdésfelvetésben is megelőzte a korát: az ember és az általa alkotott gépvilág konfliktusa ma kezdődik csak igazán, és érdemes HAL tetteit párhuzamba állítani a Matrixból ismert kérdésekkel.
Másrészt az emberi fejlődésről, az ember lényegéről alkotott képe is érdekes, nem csak mint az emberiség közös utazása, hanem személyes fejlődésre vetítve is.

A film nagyon hosszú, és elsőre unalmasnak tűnik, mert nincs benne egyetlen indirekt hatásfokozó eszköz sem, kevés benne a zene, gyakori a hosszú néma csend. Az első szóváltás a huszonötödik percben esik, viszont hosszú Johann Strauss és Ligeti György tételek hangzanak el. A mély csend, az űrhajós szuszogása a sisakban, eleinte idegesítő, ugyanakkor fontos szimbólum, szemben a számítógéppel, amelyet egyetlen piros fény jelez, és ami mögött mégis érzelmeket, szándékokat vélünk felismerni, ha valóban bír ilyenekkel egy gép…

Azt hiszem ez az a pillanat, amikor el kell mondjam, hogy igen, ebből a filmből van a mindenhol használt “avatar” képem. Inspiráció, radikális minőségi lépés, a nagy paradigmaváltás, az emberré válás pillanata.