Boticelli, Tiziano és a többiek

Voltam a Szépművészetiben megnézni a kiállítást. Tényleg tetszett, de tudjátok, hogy én a modernekre bukom, és ez ma se változott meg.

A régi festészetnek teljesen más hangulata van. Mindenki ugyanazokat a dolgokat festi. Ha valaki női melleket akar ábrázolni, akkor arra gyakorlatilag két lehetősége van, vagy egy Madonna lactans, vagy egy Vénusz születése. Illetve az egész művészet dolog teljesen mást jelentett.

Míg az impresszionistáktól elkezdve azt szoktuk meg a művészektől, hogy valami nagyon belső, nagyon individuális dolgot adnak közre, hogy nem a kép tárgya, hanem egyre inkább a személyes viszony a lényeg, a korábbiaknál ez a lehetőség fel se merül. Van azért persze egy-két arc, amiben szemlátomást belefeletkezett az alkotója, de akkor is lényegileg más a hozzáállás.

Azért persze -félreértés ne essék- szép. Mondanám, hogy van egy hangulata, mert van, de a tömeg miatt, ebben kevésbé volt részem, de azért van neki. Valami ünnepélyes.

Az jutott eszembe, amikor Velencében voltam, és a művtöris nagymamámmal egész nap a Verocciokat hajkurásztuk. Hát, jó régen volt…

Tiziano az egyik legnagyobb zseni, az ő emberei élnek, nem sablonok, nem is érdekel a kép címe (xy főúr), anélkül is működnek, van személyiségük. Emellett talán Rafaello érdekes még, őt tudom valamelyest megismerni felirat nélkül is, van valami karakteres az arcaiban. Meg Leonardonak is, de neki kevésbé. Vagyis én kevésbé ismerem meg.

Amúgy a Hölgy hermelinnel pedig tényleg jó kép, a lánynak van személyisége, nézése, szimpatikus lehetett…