Egyperces

Egy budapesti társasház egyik lakója, kiszabadulva a sokadik emelet túlcivilizált világából, egy nap, egy kiskakassal tért haza. Az erkélyen rendezte be a madár szálláshelyét, aki hamarosan szülőjeként tekintett rá, jókedvűen bólogatott, ha arra járt, egyébként kicsit értetlenül bámult le a szűkös erkélyről a hatalmas forgalomra. Sose tudjuk meg, hogy mit gondol egy kakas, amikor villamosokat, buszokat és hatalmas tömeget lát, olyan madártávlatból, ami egyébként soha nem vált volna osztályrészéül.

Hajnalonta persze kukorékolva üdvözölte a napot, mert bár igyekeztek letakarni a ketrecet, amiben lakott, a természetet nem lehet csak úgy, városiasan kikapcsolni. A szomszédok kissé morogtak emiatt, de nem teljes őszinteséggel, valahol az ő életük is vidámabbá vált, ha kinéztek az ablakon, és a fényreklámok mellett, egy fehér tollú kakas sétált az ablakpárkányon.

Nyáron a kertben élt, drótketrecében kapirgált  a nagy házak között eldugott kis zöld réten, gazdája minden nap lement hozzá, megetette, megitatta, próbálta nevelgetni, hogy ne kukorékoljon olyan hangosan, ez itt a nagyváros, itt mások a szabályok, de csak szeretettel, látszott, hogy a kakas érzi, nem kell ezt olyan komolyan venni.

Egyik reggel azonban végső összecsapásra került sor a természet törvénye és a városé között: valaki agyonverte a kakast. A gazdája találta meg, mikor reggelit vitt neki, kicsit leplezett, gyermeki lelkesedéssel.

“Hívjam a rendőrséget?” – gondolja. Vissza se köszön, csak értetlenül bámulja a lift piros gombját.