Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter ketten adják elő a Rómeó és Júliát. Csak ketten, az összes szereplőt. Még karácsonyra kaptuk a jegyet a hugocskámmal, a Centrál színház kis termébe, ahol a Beugró című, talán egyetlen valamirevaló TV show -vagy mi- is otthont kap egyébként. Szóval alternatív színészet, talán így nevezhetjük.
Színésznek lenni érdekes dolog. Volt idő, hogy úgy gondoltam nem olyan nagy szám. Talán Cseh Tamás győzött meg arról, hogy az előadóművészet is valami, mert én valahogy még úgy jöttem ki a színházból, hogy jó ez a Csongor és Tünde, de ez nem Sinkovits érdeme, inkább talán Vörösmartyé…
A színészek olyan átéléssel, hevességgel adnak elő egy-egy részt, ahogy a valóságban senki se tenné, de ez talán nem is baj, mert ilyen szövegek úgysincsenek a valóságban. De akkor mire való ez az egész? Valószínűleg valami színjátszó féle barátomat kéne megkérdezni erről… Talán ez is a díszlet része? az érzelmi díszlet? Félre ne értsetek, nem cinikusan mondom, csak eltöprengtem, hogy miben is áll a színész feladata, amikor a darabot értelmezi és egy ilyesmi részhez ér:
Mercutio:
Ahá! te Mab királynénak hiszel!
A tündér-bába – ő lepett meg éjjel!
Oly csepp alakban jár, mint egy agátkő
Szenátorok pecsétgyűrűiben.
Szemernyi kis fogattal vágtat át
A jámbor alvók orrán éjszaka.
Kerékküllői – egy-egy hosszú pókláb.
A hintóernyő – gyenge szöcskeszárny.
Lehelletfínom pókfonál az istráng
S harmattól ázott holdsugár a gyeplő.
Az ostornyél tücsökcomb, szíja hajszál.
Fakó kabátos szúnyog a kocsis -
Akkorka sincsen, minta a kis nyüvecske,
Mit ujjából kapak ki rest cseléd.
A hintó egy kirágott mogyoró
(Mókus mester faragta, s vén kukac,
A tündérek bevált bognárai.)
Ezzel hajt át Máb szeretők agyán -
S az álmuk éjről éjre szerelem;
Udvarnok térdén – s álma bókolás;
Fiskális ujján – s álma illeték;
Kisasszony ajkán – s álma csókra csók;
(De pörsenést is vet reá gonosz Mab,
Ha sok nyalánkság ízét érzi rajta!);
Majd udvaroncnak orrán vágtat át
S az rögtön ritka rendjelet szagol.
Majd dézsma-süldő farka végivel
Szendergő káplán orrlyukába piszkál -
S az jó zsiros papságrul álmodik.
Majd egy vitéz nyakán nyargal keresztül -
S lesz annak álma nyakszelés rogyásig,
Spanyol pengék, lesállások, csaták,
És vége-hossza-nincs dorbézolások -
Vagy feldübörgő riadó-dobok,
Melyektől ébred Istent emlegetve,
S morogva fordul másik oldalára.
Mab fonja össze paripák sörényét;
Hajadba ő süt babonás gubancot,
S átokkal ver, ha szét mered bogozni.
Ő nyomja meg a lányt, ha háton alszik:
Lidérc módjára így ad néki leckét,
Hogy jó menyecske váljék majd belőle.
Ebben a minimál rendezésben talán az volt az érdekes, hogy díszlet és minden más híján a két színész volt az egyetlen csatorna, ami Shakespeare és közöttünk adódott. Nincs is más, csak a szöveg, az kel életre. Két emberben, de végül is én meg csak egyedül vagyok, nem olyan lehetetlenség az. Épülget a szöveg, először nagyon vicces, aztán érdekes, de végül teljesen működik a Rómeó és Júlia, dráma van, szerelem és szomorúság. A két színész nem csak a történetet játssza el hanem -nehéz ezt elmagyarázni- valahogy szabadonengedik a drámát, hadd garázdálkodjék kedvére.
És tükrünk szétszórt szilánkjait
Shakespeare úr ragasztja, foltozza itt.
Mi itt állunk, és a szánk nyitva van:
Hogy miket tud ez a Shakespeare William
