kedves naplóm!

Néha kedvem lenne úgy blogot írni, (egy másikat, vagy valami ravasz technikai fogás kéne ide, nem tudom) hogy senki se olvassa. Azért most ne sértődjetek meg, van ebben valami természetes emberi igény. Bár az internet, és a senki se olvassa fogalmak nehezen békíthetőek össze, én már nem nagyon írok kézzel semmit, és különben is, nagyobb biztonságban van egy írás egy seahorse-al védett könyvtárban, mint a fiókomban, ez az egy biztos.

Mert bárhogy van is, az ember próbál valamit írni, különösen, ha ilyen grafomán. Hogy hogy van, meg ilyenek. Nálam ez betegség, nem miattatok írom, ezt bevallom. Az is benne van a dologban, hogy én nem akarok ilyen zöld blogger lenni, legalábbis nem nagyon, ezért igyekszem kultúrát, meg némi személyességet is belevinni a dologba, mint a nőikvótát a parlamentbe…

De az van, hogy az igazán jó dolgokról azért mégse írhatok, mert félkészek, vagy titkosak, vagy nem is igazán jók, hanem mondjuk igazán rosszak, és ez azért mégse egy panasziroda. Szóval az azért mégse megy, hogy mindig arról írjak, ami éppen foglalkoztat.

És akkor most hogyan tovább. Az ember felfedezi így 26 évesen, hogy milyen erők gátolják meg abban, hogy feltegyen bizonyos kérdéseket magának, vagy, hogy a választ megtalálja, ha felteszi mégis.

Mert egy dolog kiugrani a vagonból menet közben, egy másik dolog nem odaérni és ez jó, de ettől még nem lettél otthon.

Van egy hosszú listám azokról a dolgokról amiket nem keresek, amiknek nem akarok megfelelni, és amivé nem akarok válni és ami nem szent számomra.

Most kezd izgalmas lenni mi? Abba is hagyom.