Repeat Until Burnout

Mostanában Amerikára szoktam gondolni. Bő fél éve felhívott az alapítvány, hogy menjek ki, mert szerintük az jó nekem. Cleveland, vagy Buffalo, a Nagy Tavak mellett, jezsuita egyetemen, két-három évre, hogy master of communication and media management legyen belőlem. Szerintem is jó lenne, nagyjából pont a legjobb.

Aztán december 8-án arra jöttem rá, hogy van nekem valami dolgom itthon, amit nem volna szép félbehagyni, megkérdeztem őket, hogy nem lehet-e kicsit később, és lehet.
Mert végül is, a Kerceréce az egyik vezérprojectem, öt éve csinálom és elvileg még öt évig. Elvégeztem miatta a Patkolót.

Azt mondják egyesek, hogy vannak ilyen párhuzamos univerzumok, végtelensok, ahol minden megtörténik, ami itt nem, a valóság összes lehetséges változata létrejön. Nem szakítok a barátnőimmel (valahogy így külön-külön nem), nem bukom meg egyik vizsgán sem. Az egyiken biológus leszek, a másikon orvos. Nem ismerem meg a Regnumot, vagy ha mégis, nem kezdek el vezetni. Vagy elmegyek Amerikába. Vagy irodalmi Nóbeldíjat kapok, vagy Pulitzert, vagy azt talán csak majd. Még az is lehet, hogy hogy egy másikban belémszeret az a lány, aki ebben nem, bár lehet, hogy ez ott sem történhet meg, mert ez valami alaptörvény, nemtudom.

Persze ez az elmélet egy állatság, mi értelme van annak, hogy az összes variáció létrejön? Nekem annak idején azt tanította Farkas tanár úr, hogy a történelemben nincsen ha.

Ez jött létre.

Kicsit kár, mert valahogy arra a szintre nem sikerült eljutni, hogy legyen az idén Kercetábor. Ami azért nem olyan magas szint, végül is annyi, hogy az ember megszervezi, amazok meg ugye eljönnek, mert van egy ilyen hallgatólagos közmegegyezés, hogy ennek a Regnum nevű maffiának van valami hosszútávú értelme, és mellesleg jó is.

“Mondjátok meg a meghívottaknak, hogy a lakomát előkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat leölettem, minden készen van, gyertek a menyegzőre! Azok nem törődtek vele, az egyik a földjére ment, a másik meg az üzlete után nézett. A többiek a szolgáknak estek, összeverték, sőt meg is ölték őket. A király ennek hallatára haragra lobbant. Elküldte csapatait, a gyilkosokat felkoncoltatta, városaikat pedig fölégette. Aztán így szólt szolgáihoz: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek ezért ki az útkereszteződésekre, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre!”

(Mt.22,4-10)

Hát ilyenkor mit tesz az ember, elkezd gondolkodni a párhuzamos univerzumokon, mert kicsit elege van már a csigalépcsőből.

Most az egyszer nem fogom itt adni a költőt, elmagyarázom a csigalépcsőt. Az egész egy könyvben van leírva, amit Pratkanis és Aronson vetettek papírra. Végül is ez az elköteleződés dinamikája azt hiszem, bár egyes esetekben kóros méreteket ölt, lásd öngyilkos szekták, de most nem erről van szó, mert a Regnum nem öngyilkos szekta.
A dolog lényege, hogy van egy feladatod, vagy célod. Elkezded megvalósítani, és szembe jön egy nemvárt nehézség. Ezzel a nehézséggel nem az a baj, hogy nem tudod megoldani, hanem az, hogy nem akarod. Nagyobb, mint amit úgy előre kb-ra kiszámoltál, hogy ennyi belefér. Ekkor jön a dilemma:

1. többet vállalsz mint amit eredetileg terveztél, mert a cél igen fontos számodra, és különben is, már eddig is mennyit belefektettél ami ne menjen kárba,
2. nem vállalod, és búsan azt mondod, kár azért ami elvész, de ez nekem sok.

Az ember persze hajlamos az elsőt választani, főleg, ha már sok energia van a célban, vagyis az útban. Ekkor definíció szerint növekszik az elköteleződés, a következő ilyen kérés már nem lépcső lesz, hanem vízszintesen haladunk tovább egy új elkötelezettségi fokozaton. A következő kérdés már lehet keményebb, akkor újra az elsőt választod, egyre növekvő elköteleződéssel, azaz egyre nagyobb valószínűséggel választod az első verziót. Valahogy így:

repeat
decide ('$event');
if ($event = true) {
$commitment = $commitment + 1;
}
else {
$happyness = $happyness - 1;
}
until $burnout = true;