A 121 legszebb magyar festmény

Virág Judit, az egyik legismertebb magyar műkereskedő kiállítása: 121 személyes kedvenc képét szedte össze múzeumokból, magángyűjtőktől, hogy egyszer együtt legyenek láthatóak a legszebbek.

Elég bevállalós kiállításcím, ami azt illeti. Sajnos nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy hiányolni tudjak egy-két műremeket, vagy ami mégis eszembe jut, azt én sem feltétlenül tenném be az első 121-be… Tényleg nagyon szép gyűjtemény.

Jókor szólok, ma este bezár, pedig már hetek óta itt van az asztalomon a szórólap, hogy nem, ezt nem szabad kihagyni, aztán mindig rákerül valami a tetejére, épp csak a sarka lóg ki, aztán kirántom egy gyors mozdulattal, a kupac tetejére teszem, a csekk mellé. Ma végre eljutottam, hosszan sétálva a pesti Duna parton az őszi esős Budapesten. Egy kicsit szerelmes vagyok ebbe a városba, azt hiszem.

Már a múltkor is írtam, hogy azért is jó magyarokat nézni, mert az ember látja, hogy lehetünk sok mindenben bénák, de a művészeink tényleg óriásiak, és igazából ez ma is így van, nem csak a dicső múltban. Egyébként a dicső múlt is eléggé hozzáállás kérdése, ha jobban belegondolunk egy-két évtized kivételével a magyar történelem egy nagy szívás-sorozat, mi meg valamiért mégis nagyon szeretjük a régit, és mindig bajunk van a jelennel, pedig ennyi erővel lehetne pont fordítva is.

Szóval elmenni már csak a legfürgébbek tudnak, de úgy éreztem nem tehetem meg, hogy nem írok róla mégis pár sort.

A galéria határozottan kicsi ennyi kép bemutatásához, a leghülyébb helyeken is különböző Mednyánszkyk és Botnyik Sándorok lógnak, az embereket pedig kicsit terelgetni kell, hogy ne legyen túl nagy a tömeg. Persze lehetett volna annyi eszem, hogy hétköznap délelőtt megyek…

Az az általános tanulságom majdnem minden festmény-kiállításhoz, hogy így a XXI. században jó volna kitalálni egy olyan világítástechnikát, amivel a képek nem csillognak. Egy spotlámpákkal megvilágított olajfestmény kizárólag a lámpa alól élvezhető, ami jellemzően azt jelenti, hogy egyrészt nem szemből látszik jól a kép, másrészt körülbelül 300 ember szeretne egyszerre ugyanazon a 20×20 centis helyen állni.
Plafonról visszaverődő világítással valószínűleg meg lehetne oldani a dolgot, bár lehet, hogy nagyobb fényerő kéne. De az is jó megoldás, ha egy félig áttetsző álmennyezeten keresztül egyenletesen jön a fény, mint ahogy a londoni White Cube Galleryben is volt.

Kiadtak a kiállításhoz egy nagyon szép albumot, amiben különböző híres emberek írnak pár gondolatot egy-egy képről. Itt megnézhettek belőle pár lapot.