Bokáig érő vízben állunk. Jó sokan, van egy ilyen tömegélmény is hozzá, kicsit büdös, kicsit kényelmetlen, de azt mondták, hogy ez jó nekünk, csak figyeljük meg a végkifejletet, csak ne olyan türelmetlenül, meg intoleránsan, nem lehet mindig az, amit te akarsz. Jó, mondom, tényleg nem. Csak engem zavar, hogy itt a bokáig érő vízben állunk, ha esetleg a mezőn állnánk, vagy a Hősök terén, akkor mindjárt más lenne nekem az érzés. Kicsit lehet mászkálni a szürkeségben, nem mindenhol egyforma a talaj. Nem látni, de érzem a csempét, az iszapot, a lábakat. Elől a szónok a régi királyokat idézi, ínséget, háborút, diadalkaput. Itt vagyunk és ez nem kevés, és milyen sokan, a madárjósok hat keselyűt láttak, király leszel Remus, biztosan. Kicsinyességnek tűnik, de nekem tulajdonképpen beázott a cipőm. Mászkálok, mostanra már biztos olyan fehéres ráncos lett a talpam, a beázástól mindig ez van. A szónok egyre lelkesebb, pálmaágak, rabszolganők. Ave Caesar, morituri te salutant! A lábamat kellemetlenül símogatja a barnás víz, az eső szitál. Körülnézek, és valahogy nem látom már az ismerős arcokat, de el se gondolkodom rajta, mert a lábam keménybe ütközik. Ez a medence széle. Látszik a fű is.