Degas, Cézanne, Monet, Picasso, van Gogh, Lautrec, Léger, Matisse, Renoir, Gaugin... A Szépművészeti Múzeum (úgyis, mint talán az egyetlen jól működő magyar közintézmény) ismét nagyot alkotott. Tessék elmenni és megnézni, még április 25-ig nyitva van. Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy elég hosszú sort kellett kiállni, de végül a többség úgy tűnik a Boticellire ment, legalábbis ezen a kiállításon nem volt tömeg. De mivel azt vasárnap bezárták, talán ezután könnyebb lesz bejutni. Aki sztárokat akar látni, annak van Sarkantyúvirág Matissetól és Híd tavirózsákkal Monettól. Úgy tükröződik a folyó, hogy szinte bele akarsz nyúlni a vízbe. Van egymás mellett egy Braque és egy Picasso, és végre sikerült megfogalmaznom magamnak, hogy miért különbözik olyan jellemzően a két kubista: az előbbi mindent szabályos testekre redukál, az utóbbi a valóságot tördeli. Tényleg érdekes, azt hiszem ez általánosságban is elmondható róluk. Persze nem halmoztak el, összesen két Picasso van, de megbocsátjuk. A legjobbak nem a leghíresebbek, és nem csak azért, mert a leghíresebbek legjobbjai nincsenek itt. Nálam Jean-Louis Forain Bál a párizsi operában-ja vitte el a pálmát meg Amédée Ozenfant Kompozíciója. Van Gogh persze zseni, még talán nagyobb zseni, mint a többiek. Egyetlen közepes képe sincsen, csak óriási, hatalmas, fejbeverő, nincs kivétel.

Maurice Denis feleségéről készült képe is nagyon érdekes. Ez a kép sajnos nem tudja tökéletesen visszaadni a színeket, de azért valamit mégis elárul a nő különös aurájából, a háttér furcsa fáiból és felhőiből. Különleges hangulatú kép. Van benne valami túlvilági, valami nagyon lágy.

Egyébként érdemes a képeket nagyon közelről is megnézni: kiderül, hogy hogy mozgatta az ecsetet, mennyi festéket tett fel, és ha a teremőr rád nem szól, amikor öt centiről nézed, egy egészen új arcát mutatja meg a kép. Megértheted, hogy miért sugározza azt a hangulatot, hogy milyen mozdulatokkal festett a festő, milyen a vászon szövése, szóval egy egészen más világ. Végül pedig a másik nagy kedvenc, ami előtt hosszasan álltunk: Felix Valotton Kikötője. Nem tudom megmondani, hogy miért pontosan. A móló vonala, a hajók nyugalma, a víz tükröződése, a színek... csak azt tudom, hogy el szeretnék menni erre a helyre, leülni a kikötőbe egy nyári estén és nézni, hogy nem történik semmi.