Hasonlóképpen filozofikus-gyakorlatias. A népek időfogalmából fajultunk sörözéssé aznap este, az élet folyásáról alkotott elméletek, beépített pszichés reflexek és az ökológiai válság. A mai nyugati típusú közgondolkodás (= a világ közgondolkodása jelenleg) szerint fejlődés az, ha minél rövidebb idő alatt minél jelentősebben tudom szaporítani a lehetőségeim számát, minél inkább függetlenül a többi embertől.

közbevetés: a világ közgondolkodása nem a világ többségi véleménye, talán sajnos. Véleményvezérek, média, értelmiség, hatalmasok, marketingesek - nevezd ahogy akarod. Mindazok akiknek hangosbemondó van a kezében és tudják, hogy mit kezdjenek vele. Ők gondolkodnak köz, azaz sokak helyett.

Ennek alapvetően két oka van szerintem: az egyik az, hogy az európai kultúra bár nyilvánvalóan keresztény gyökerű, megtagadta ezt, és most halvány fogalma sincs, hogy hova tart, csak van ez a progressz nevű dolog, amiben fogalmunk sincs hogy merre zakatolunk, de az biztos, hogy nem egyfelé. Na erre kell a gazdasági növekedés, és ez az amit tényleg nem lehet nélküle. A pénz és a hatalom koncentrálása és maximalizálása nem szól másról, mint a lehetőségek számának szaporításáról. Ez a kettő a mindenné átváltható valuta. Gondold el az ikonikus figurát:

A sokadik emeleten reggel felkel a szőke nő mellett, felkapja az éjjeliszekrényről a Blackberry-t, és átszalad a tőzsdei számokon, amíg a lány lassan tépelődik, hogy a felhőkarcolók között eltévedt napsugárnak, vagy a párnának adjon igazat. Gyors reggeli, sziamajdhívlak - dehogy hívja - indulás melóba, le kell zárni a projectet ma, este koktélparty. Kaszáltunk egy halom pénzt, ideje továbblépni, többet, újabbat, mást. Meeting után együtt ebédel a konkurenciával, a továbbról beszélgetnek, meg arról, hogy milyen igénytelen csapat is ez a Forbes top 100, és hogy hogyan lehetne oda bekerülni. Akkor hétfőtől nálunk - búcsúznak. Nyáron snowboard, télen Marokkó, gyerek nincs, a nőket nem számolja.

A másik az individualizmus. Azért legyünk igazságosak, szerintem a XX. század kevés érdeme közül az egyik a személy, az egyén felismerése és elismerése és így tovább, a pszichológiától a szürrealizmusig, az emberi jogoktól a kultúrális pluralizmusig. Szegény személy azonban félreértés áldozata lett. Mire megy bármi féle környezet nélkül? Mi van, ha nincs mihez viszonyulni? Mi van, ha merre van a felfelé? Az ökológiai gondolkodás nem csak a biológiai-geológiai létfeltételeinkről szól, hanem arról, hogy az ember se különb, mint a farkasok: társak és közösség nélkül semmi értelme. Nem csak erkölcsileg, hanem gyakorlatilag. Az abszolút értékek eldobása után nem könnyű célt kitűzni, az emberek jelentős többsége nem erre vagy arra törekszik már. Állásfoglalás nélkül csak két dolgot lehet akarni: semmit és mindent. Nyilván inkább az utóbbi jellemző, nem mintha nagy lenne a különbség. A gazdasági növekedés megszabadít minket a döntéskényszertől (milyen közös célba fektetjük a korlátozott erőinket?) de ezzel a fejlődést is megállítja. A társadalom ma gyakorlatilag nem fejlődik. A tettek és gondolatok megszámlálhatatlan és kusza vektorai egy hatalmas kupacban gyűlnek, és ha összeadnánk őket a jó öreg paralelogramma szabály szerint, nem volna meglepő, ha végül nullvektor lenne az eredmény - ezt a többség tudja is. Ezért inkább nem is végezzük el az összeadást, csak halmozzuk őket, amihez viszont egyre nagyobb zsák kell. Ha a világ egyre növekszik, és a céljainkat mindig csak részlegesen érjük el, akkor nem fog feltűnő problémát okozni az, hogy egymással teljesen ellentmondásban lévő dolgokat is a zászlónkra tűzünk. Ez így rossz. De akkor mi legyen? A kultúrális sokféleséget és a meggyőződések sokaságát jobban szeretem, semhogy valamilyen kultúra dominanciája mellett érveljek. Egy keresztesháborúban janicsár lennék, Mohácsnál megmenteném a királyt. A fent leírt globális levestől valahogy mégiscsak el kéne mozdulni, mert ennek nem lesz jó vége, többek között a pluralizmus nevében homogenizáló hatása miatt se. A növekedés nélküli társadalomnak szüksége lenne közös célkitűzésekre, vagy fordítva, ha egy társadalomnak vannak közös célkitűzései, akkor annak nincs szüksége növekedésre. A nagy szellemi áramlatok, mint a kereszténység és az iszlám jó alapot adnak ezért egy koherens társadalomhoz. Kell tehát valamilyen irány. Mert fejlődni csak valamerre lehet, csak úgy általában nem. Globális világkormányt aligha akarunk, pláne egységes ideológiával, ennél még az 1984 világa is emberibb egy kicsit. Ha mégis azt szeretnénk, hogy a társadalmat közös elvek vezessék, akkor olyan világrendet kell megalkotnunk, ahol a dolgok hatóköre korlátozott: helyhezkötött leginkább - mert ez a logikus. Egy helyi alapú társadalomban az embereknek annyi közös ügye van (a közös óvodától a közös kávéház ügyéig) hogy természetesen felmerül bennük a közös nevező keresése, ráadásul a közös múlt, közös hagyomány kínálja is ezt. A társadalom szervezését tehát nem lehet gazdasági alapokon megoldani, kihagyhatatlan belőle a kultúra és a személyesség. Mindenki jobban járna, nem utolsó sorban a Föld nevű bolygóval.