Az életem kezd aggasztó lenni. Arra már régen rájöttem, hogy olyan a legszebb álmokban se valósul meg, meg még a rémálmokban sem, hogy reggel felkelek, elkezdek dolgozni és csak enni hagyom abba, meg pár szünet, de mint a gép, tolom estig. Ilyen nincs, vagy ha van, akkor csak rövid ideig. Egy teljes vizsgaidőszakot pl. nem lehet így végignyomni. Estig = 9. Egy ideje megint ezt csinálom, tetézve mindezt azzal, hogy több program van a naptárban, mint amennyi idő. Enyhítő körülmény, hogy tényleg érdekesek is amik benne vannak, de mégis, kicsit több az ideálisnál, azaz elvileg sincs esélyem minden fontos dolgot megoldani. Én az ilyet közismerten élvezem egy darabig, aztán elkezdem utálni, de még nem tartok ott. 25-én lesz a PhD felvételi, addig menni fog. És megtanultam élvezni a statisztikatanulást, ennél csak egy dolog lehet nehezebb: magát a statisztikát megtanulni. Az előző bejegyzésben kifejtett heveny, de nem túl súlyos önértelmezési válságomra érkezett egy olvasói levél, amelyben azt javasolja a szerző, hogy ha meg szeretném határozni magam, akkor sajátos (aftermodern) világképemhez méltó volna a bakteriális numerikus taxonómia alkalmazása, ami ugye minden féle lények, illetve baktériumok meghatározására alkalmas. Megtettem, totál önazonos vagyok ezóta. És még a hab a tortán. Az életem körülbelül annak jegyében zajlott az elmúlt napokban, hogy Sólyom legyen újra elnök, tanuljunk statisztikát, és a fennmaradó időben találkozzunk a barátainkkal. A maradék alvásra ment volna el, ha az ubuntu dist-upgrade közben nem nyomtam volna félre egy kérdésre a választ, aminek az lett az eredménye, hogy a grub2-t beletelepítettem a swap partícióba, ennél fogva a rendszer elindulni se tudott. A dolgot szépítette, hogy a kryptografikus /home miatt szóba se jött az újratelepítés, muszáj volt megjavítani. Jellemzően három napig gondolkodtam, hogy mi legyen, aztán rájöttem, és 5 perc alatt megvolt. Ennek az egész folyamatnak van egy olyan mellékhatása, hogy egy ideje fáradt vagyok. Erre ma jöttem rá, a villamoson. Ülök a széken, és felsejlik bennem a lépcsőházunk, a főbejárat, a postaládák. Ismerős hely, napi 8-10 fotót készít róla az agyam. Szóval afféle utólagos képelemzéssel arra jutottam, hogy az átmenetileg a korláthoz láncolt biciklim eltűnt. Némi töprengés után arra jutottam, hogy ez már legalább egy hete így van, de lehet, hogy több is. Gondolom ellopták. Hazajöttem, és tényleg nem volt ott. Ez már a második ilyen eset, és épp olyan érzés, mint az első: semmilyen. Az én kis harangvirág lelkem ilyet nem tud megemészteni, köszönés nélkül száműzi le a tudatalattim hetedik bugyrába. Ott állok, nézem a semmit és nem hiszem el. Még szerintem holnap is meg fogom nézni, hogy eltűnt-e.