Leültem, és megtanultam a MAP Kináz Kaszkád elemeit, felrajzoltam a Hem-et és a Koenzim A-t. Az apoptózisindukáló faktorok felét tudom még fejből és nem is keverem össze az apolipoproteinekkel. Emlékszem még a keratin helikális szerkezetére, a glikolízisre, a mikroszómális oxidációra, a DNS replikációra, a splicingre, a HLA gének átrendeződésére, az epigenetikai információra, tudom merre megy az áram a szívben. Tudom mi kell a ductus arteriosus Botalli bezáródásához, emlékszem a látókéreg fejlődésére, szemem előtt lebeg a kisagyi nucleusok csodaszép szövettana. Meg tudom különböztetni a parotis és a pancreas szövettanát, és felismerem a cirrhotikus májat a portális triászról akkor is, ha csak zsír van a képen. Tudom mi az osteosarcoma, és értem az MRI működését. Emlékszem a kvantummechanikai atommodellre, és még mindig értem, hogy hogy jönnek létre a szén hibridpályái. Ismerem a T lymphocyták ellenség-barát felismerő rendszerét, és a MAC-et is. Vettem artériás vért, és elvből nem tanultam meg a Mendel tövényeket, bármikor kiszámolom őket. Több hullát láttam hat év alatt, mint amennyit hátralevő életemben fogok, hogy több tragédiát-e az még elválik. Emlékszem még a mitokondriális elektrontranszportra, meg arra hogy mi minden nem függ a membránpotenciáltól. Emlékszem  a reverz elektrontranszportra, és az oxidatív stresszre, persze. Ezek legalább három évvel ezelőtt voltak, arra azonban mégse emlékszem, amit egy hónapja próbáltam megtanulni. Valami Oligodendroglioma volt például, meg valami Wertheim műtét, de ha kibeleztek se mondom meg, hogy mi az. Nem pont erről akartam írni, de végül is ide tartozik. Az ember elfárad. Van olyan korszak az életben, amikor naponta azt mondod, hogy ezt nem lehet kibírni, és aztán azon kapod magadat, hogy kibírtad. Legalábbis nem haltál meg. Viszont eljön az a pont, ami még egy perccel előtte elérhetetlenül távolinak tűnt. Kiderül, hogy mi a különbség a hosszú és a végtelen között. Hat évet dolgoztam, mától dr. Kuslits Béla a nevem.