Voltam a Szépművészetiben megnézni a kiállítást. Tényleg tetszett, de tudjátok, hogy én a modernekre bukom, és ez ma se változott meg.
A régi festészetnek teljesen más hangulata van. Mindenki ugyanazokat a dolgokat festi. Ha valaki női melleket akar ábrázolni, akkor arra gyakorlatilag két lehetősége van, vagy egy Madonna lactans, vagy egy Vénusz születése. Illetve az egész művészet dolog teljesen mást jelentett.
Egyszer láttam egy modern színdarabot, aminek az volta címe, hogy Nincs ott semmi, avagy alszanak-e nappal az álmok. És tényleg… alszanak-e? Különböző okokból fontos ez.
Először is, mert ma reggel arra ébredtem, (még a vekker előtt, magamtól – ez a kegyelem) hogy álmodtam valamit, méghozzá legalább másodszorra ugyanazt. Ilyen nem túl gyakran történik velem, egyedül egy nagyon kiskori nagyon borzasztóra emlékszem, de azzal már legalább 20 éve nem találkoztam élőben, hála az Égnek.
Érettségire készültünk az osztállyal, egyedül Gyula arca maradt meg, de még mások is szerepeltek, a komolyabb cimboráim közül talán csak Gyuri halványan, szóval kicsit hiányos a kép. Egy mélyről jövő semmit se tudás érzése volt bennem, nem a szokásos vizsgapara, hanem a garantált bukás érzése. Kicsit államvizsga hangulat volt, tudjátok, álmokban a dolgok összemosódnak, és ilyen egész életedben jelentősége lesz érzés + mondom, hogy nem fog sikerülni, nem is sikerülhet.
Igyekeztem titkolni, de tudtam, hogy ez azért nem tart örökké, előbb utóbb sorra kerülök.
Hátszóval zseniálisak. Nehéz ehhez mit hozzászólni, hogy a medve, a nyúl és a farkas. Megkérdőjelezhetetlen trónfosztás történt, minden idők legegyértelműbb youtube aftermodern-grammy-oscar-aranypálmáját kapják. Aki a youtube-on kicsit körülnéz, talál még sokat. Itt vannak ők:
Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter ketten adják elő a Rómeó és Júliát. Csak ketten, az összes szereplőt. Még karácsonyra kaptuk a jegyet a hugocskámmal, a Centrál színház kis termébe, ahol a Beugró című, talán egyetlen valamirevaló TV show -vagy mi- is otthont kap egyébként. Szóval alternatív színészet, talán így nevezhetjük.
Színésznek lenni érdekes dolog. Volt idő, hogy úgy gondoltam nem olyan nagy szám. Talán Cseh Tamás győzött meg arról, hogy az előadóművészet is valami, mert én valahogy még úgy jöttem ki a színházból, hogy jó ez a Csongor és Tünde, de ez nem Sinkovits érdeme, inkább talán Vörösmartyé…
A színészek olyan átéléssel, hevességgel adnak elő egy-egy részt, ahogy a valóságban senki se tenné, de ez talán nem is baj, mert ilyen szövegek úgysincsenek a valóságban. De akkor mire való ez az egész? Valószínűleg valami színjátszó féle barátomat kéne megkérdezni erről… Talán ez is a díszlet része? az érzelmi díszlet? Félre ne értsetek, nem cinikusan mondom, csak eltöprengtem, hogy miben is áll a színész feladata, amikor a darabot értelmezi és egy ilyesmi részhez ér:
Említettem, hogy addiktív. Magyar filmeket nézek esténként az indavideón. Nem egy szélesvásznú Corvinmozi, de határozottan élvezhető így esti levezetésnek. Így néztem meg az Állítsátok meg terézanyut (szerintem cuki film, és nem gáz a címe se, kicsit lányfilm, de itt a blog névtelenségébe burklózva bevallom, hogy ennek ellenére tetszett), a Sztornót (hát ez lovasiandrásos kicsitelvont, kicsitvicces, kicsittanulságos, eléggé szórakoztató, és van benne egy nagyon kemény anyós…) és tegnap a Dealert.
Na a Dealer nem levezetés. A Dealer azt tudja, amit egy filmnek tudnia kell ahhoz, hogy nálam jó legyen: sajátos világítás, különlegesen igényes operatőri munka és valódi személyiséggel rendelkező szereplők. Ez az utolsó a legfontosabb. A történet egészen minimalista, egy sor találkozás, lineárisan, semmi komoly bonyodalom. Budapest egy érdekes arca, borongós, üres, futurisztikus, szép.
Drogos világ. Heroin, kilátástalanság. Sajátos erkölcs, sajátos világlátás, reménytelen tragédiák világa. A “rendes világ” szereplői fel se tűnnek a szubkultúrát bemutató filmben. Alig beszélnek benne, és nincs semmi zene. Nyomasztó, de elég hitelesnek tűnik. Az emberek kis küzdelmei, reménytelensége, segítségkérése nagyon finoman ki van dolgozva. Azt mondják amatőr színészek, azért viselkednek ilyen természetesen.
Nagyon ajánlom. Azt hiszem 16 fölöttinek mondanám, 136 perces. Trailer nincs, de van itt egy kétrészes interjú a rendezővel, a teljes film pedig itt.
Bővíteni akarják Paksot, még két reaktorral. Ezerötszáz megawatt. Nemsemmi. Korábban azt hallottam, hogy ez egy négyezermilliárd forintos project. Ezsesemmi. Megtérül 20 év alatt. Vállalkozásnak gyenge, de az oktatáshoz képest még így is gyors. Nem valószínű hogy felrobban, de ha igen, az nagyon nagy baj.
Szóval mi legyen? pro úr és kontra úr beszélgetnek mai adásunkban:
- Környezetvédőként csak nem képzeled, hogy támogatni fogok egy atomreaktort?
- Pedig nem bocsát ki széndioxidot. Nem ez a kedvenc legnagyobb bajotok?
- Hát, azt éppen tényleg nem, de a hulladék például még vagy ezer évig sugározni fog.
- Hát, majd bebetonozzuk ezer évre, azt jónapot.
- Aha. A magyar történelemben eddig nem volt 60 olyan év, hogy ne lett volna háború… mondd, mivel garantálod 1000 évre a stabil társadalmi viszonyokat, amik között ez egyáltalán elképzelhető? Bár maga az erőmű is elég kockázatos ilyen szempontból.
- Ne szórakozzál már a történelmi teóriáiddal, a népnek energia kell!
- A népesség fogy, az energiaigény pedig nő. Szerinted ez egy teljesen normális trend? Tudtad, hogy a CEU kutatásai szerint azt az 1000 megawattot simán megtakaríthatnánk építés helyett? Nemmellesleg attól a számlák is alacsonyabbak lennének.
- Jó, de az főleg fűtés.
- Főleg, de nem csak. Van azért abban légkondi, világítás, öreg orosz hűtőszekrény, standby led, meg minden szemét. Ne hidd, hogy ez csak kis része.
Csak egy gyors hír: voltunk a rádióban.
A Magyar Rádió Református műsorában (Tebenned bíztunk elejitől fogva) készült a jövő:re szabadegyetemről egy nagyjából negyed órás riport, megszólalok benne én is, meg még páran, legnagyobb részben Antal Z. László, az aznapi előadóink egyike. (Egyébként klímaváltozás volt a téma) Nem célom nagy médiafelületet építeni a jövő:re-nek, de örültem neki…
Azt hiszem, ez tényleg egy sikeres project.
Akit érdekel, itt meghallgathatja
A végén a rendező kiír egy mondatot: amit elvesztettél, az is te vagy. Ennyi és a cím nagyjából elég is lehetne erről a filmről.
Fantasztikus forgatókönyv, ami egymástól távoli sorsokat hoz össze egyetlen útkereszteződésbe, hogy egy autóbalesetben találkozzanak. A mexikói nagyváros gazdag és lecsúszott tagjai, nehéz multú emberek, akik hiába küzdenek egy mégis-boldog életért, hiába várják a fordulópontot. Szerelem, feoldhatatlan ellentétek, jóvátehetetlen bűnök, lehetetlen helyzetek. Feszültség, bankrablás, kutyaviadal, lövöldözés, szex. Egyesek mexikói ponyvaregényként emlegetik… van benne valami, de lelkileg azért nagyon másról van szó. Ebben a filmben a szeretet nem happy endet, hanem szenvedést hoz, régen láttam ennyire találó és tömör címet.
Két és fél óra, persze nem amerikai, Alejandro González Iñárritu rendezte 2000-ben. (Ő csinálta a Babelt is).
Nagyon jó, de csak 18-20 év fölött ajánlom.
