Washington DC, metróállomás. Egy hétköznapi reggelen egy férfi besétál az állomásra, egy alkalmas sarokban lepakol, előveszi a hegedűjét a tokjából, és játszani kezd. Bach darabokat játszik, összesen háromnegyed órás a műsora. Ezalatt az idő alatt 1097 ember haladt el mellette. Többnyire középosztálybeli, értelmes emberek lehettek, mivel a többségük a közelben lévő állami hivatalokba igyekezhetett munkába. Nem jól ismert dallamokat, hanem a zenetörténet legnagyobb darabjait játszotta, amit katedrálisokban és hatalmas koncerttermekben hallhatunk hosszú évszázadok óta. Elsőként J. S. Bach "Chaconne" c. darabját játssza, ami szépsége mellett az egyik legbonyolultabb hegedűszóló, amit valaha írtak. Három perc múlva már 63 ember haladt el mellette, de csak ekkor történt meg, hogy egy férfi, bár meg nem állt, de odafordította a fejét, és észrevette, hogy valami srác zenél itt. Nemsokkal később egy nő bedobott neki némi pénzt, majd egy férfi rövid időre a falnak támaszkodva hallgatta a játékot. A háromnegyed órás előadás alatt összesen hét ember állt meg, nagyjából egy-egy percre. Huszonheten dobtak be pénzt, összesen 32 dollárt. Mindezt azért tudjuk ilyen pontosan, mert egy rejtett kamera rögzítette az eseményeket. A hegedűművész Joshua Bell volt, a világ egyik leghíresebb előadója, aki két nappal azelőtt a Bostoni állami hangversenyteremben játszott, ahol egy jegy átlagosan száz dollár volt. A földre tett tokból egy három és fél millió dollár (vagy inkább felbecsülhetetlen) értékű Antonio Stradivari féle hegedűt vett elő, amit 1713-ban készített az olasz mester. Mégse hallgatta szinte senki.

Az előadást, vagy inkább a kísérletet a Washington Post szervezte 2007-ben, az eseményről írt cikkre Pulitzer díjat is kapott a szerző. Nagyon világos az üzenet. Muszáj lenne, hogy ez valahogy máshogyan legyen. Mit beszélünk válságról, társadalomról, jövőről, ha még ennyit se tudnak az emberek? Nem Bell, a Stradivari, még csak nem is Bach miatt. Hanem mert szép... Mitől is vagyunk emberek tulajdonképpen?