A civil szféra a 21. század legfontosabb szereplője lesz. Egyre szaporodnak majd az olyan problémák amelyek megoldhatatlanok a központi vezetés számára. Egy részük túl lokális. Ezt megoldhatná az önkormányzat, de részben alkalmatlan, részben hiányoznak hozzá az eszközei. Más problémák annyira a rendszer mélyén erednek, hogy ideológiai problémát jelentene a kezelésük, vagy olyan fokú politikai kockázatot jelentenek, ami nem vállalható egy olyan szervezet számára, ahol a hatalom van a fókuszban. A civilek azonban máshogy állnak hozzá: látnak egy problémát, ami annyira a húsukba vág, vagy egy feladatot, ami annyira a lelkükből szól, hogy egyszerűen nekikezdenek. Sokszor tüneti kezelést adnak a rendszer betegségére, mint a Dunakeszi láp megmentői, vagy a Senior Mentor Program. És közben olyan tőkét építenek a társadalomban, ami képes a rendszerszintű megoldás érlelésére is. Mert célorientáltak és értékalapon szerveződnek, ezért még ha nem is a legprofibbak, karrierlehetőség helyett eredményeket adnak. Hasznos externáliákat termelnek. Sokszor közösségi célt szolgálnak, és ezért sokszor állami forrásokat várnak, meg uniós pályázatokat, és itt vétik a legeslegnagyobb hibát. Inkább hozzáigazítják a működésüket a pénzszerzéshez, hazudnak a pályázatban, kis megtakarított tőkéjüket pályázatíró asszisztensre fordítják. A tevékenységük leáll, ha nincs pályázat, ilyenkor kezdődik a sóhajtozás, hogy az államnak nem fontos az ő szent küldetésük. (Még jó hogy nem, különben ő csinálná. Ezért jöttek létre, de erre már nem emlékeznek...) Az NCA és a többi támogatás arra szolgál, hogy az erőt és a racionalitást kivegye a társadalmi mozgalmak mögül. Hogy ne legyen szükség összefogásra, sőt ellenérdekeltek legyenek az egyes szereplők. Hogy piaci versenyhelyzetben legyenek a civil szervezetek. Hogy ne számítson a munkájuk eredménye, hogy ne kelljen tanulniuk saját jelentéktelenségükből, és ne fájjon nekik, hogy a fontos rendezvényeiken 10-20 résztvevő lézeng, azok is mindig ugyanazok. Hogy megváltozzanak a céljaik, és beálljanak a sorba. Hogy megszűnjenek szellemileg. Ami civil, legyen civil! És itt jön a képbe Assisi Szent Ferenc. Meg Kossuth Lajos. Ha függetlenedni akarsz, akkor függetlenedj! Ha kritizálod a rendszert, akkor ne kérj tőle semmit! Ha hiszel abban, hogy az embereknek szükségük van rád, akkor miért nem rájuk építesz? Ha meg akarod változtatni a világot, akkor miért foglalkozol mással? Lépj ki a rendszerből, teremts értéket, és menni fog! Menni fog mint az Egyház reformja koldulórendként, menni fog mint a pénzügyi függetlenség Kossuth bankóval. Sokszor a törvényesség határán, többnyire ellenszélben. De nagy buli. Ami értékes az embereknek, azért fognak áldozni, ami nem az, azt jobb is, ha abbahagyod. Ez a dolog lényege. A pénz valahol elkötelezettséget, igényt, elismerést jelent. Nem is olyan rossz értékmérő, mint gondolnánk. Tudjuk, hogy a világ pénzügyi rendszere egyre labilisabb, az energiaforrások kifogyóban vannak, a klíma bármelyik pillanatban összeomolhat. Az állam lomhasága és célszerűtlensége teljes bénasággá fog változni, ahogy ezek a kérdések napi feladattá válnak. Valakinek azonban muszáj lesz válaszolni rájuk, akár törvényeket és konvenciókat átlépve. Mennyit fog érni egy ilyen környezetben a valódi társadalmi tőke, a valódi bizalomra épülő anyagi erőforrások? A célszerűség, a helyismeret, a személyes érintettség? Mennyit fog érni egy valódi társadalmi beágyazottsággal, élő kapcsolatokkal, folyamatos visszajelzésekkel dolgozó szervezet? Sőt mennyit érne már ma is...