Bevallom nekem nem tetszett. A film 1964-ben készült, mégis körülbelül a 20-as évek hangulatát idézi, fekete-fehér, merev, mesterséges világban játszódik. A kameramozgás sokkal szabadabb, egyesek szerint a világítás is modern, szerintem az is gyermeteg volt. Az egész film Gertrúd szerelmi élete körül forog, válás a férjtől, régi és jövőbeni szerelmek, csalódások, problémák. Mire van szüksége a férfinak, mire a nőnek? Mi a szerelem szerepe az életben? Mi a legfontosabb egy férfinak, a hivatása vagy a felesége? Ilyesmikkel foglalkozik a film, de az egészet elképesztően explicit módon, szerintem szájbarágósan adja elő. A nemverbális jelek is elég egyértelműek a filmben, a színészek szerintem egytől egyig túljátsszák a szerepüket, bár utána a beszélgetésen sok ember azt mondta, hogy nagyon szép volt, nagyon tetszett, micsoda szimbólumok és hasonlók. Nem gyenge film azért, de ez az elbeszélési stílus engem idegesített. Nem az a baj, hogy lassú, mert a kedvenc filmem is az. Azt viszont nem szeretem, ha a művészet ahelyett, hogy kifejezne valamit valahogyan, egyszerűen az arcomba mondja a véleményét, egymás jellemzését szépen felmondják a szereplők, mint a leckét. Ettől még érdekes marad a kérdésfelvetés, csak azt nem értem, hogy az ilyen filmet miért mondjuk művészinek? Dán film. Azt mondják a dánoknak ilyen hülye érzelemvilága van, de őszintén szólva én ezt nem hiszem, mert láttam már néhány dán filmet és azok nagyon mások voltak. Szóval, szerintem, ha megnézed, akkor azért tedd mert állítólag van neki filmtörténei jelentősége. Én nem sok többet találtam benne, hogy a film ilyen gyenge vagy én vagyok, azt valaki más döntse el!

6:45 Faludi filmklub. Bérletem van rá, mint tudjátok, most mégis elfogyott a jegy mielőtt sorra kerültem. Odamentünk negyedre, azt mondták 40 előtt nem adnak olyannak, akinek nincs bérlete. Utána meg már olyannak se adtak, akinek volt. Nem örültem túlságosan. A "Mások élete" az a film amiről emiatt most nem írok.

Február 18-án este pont az egyik nagy kedvencemet vetítették a filmklubon: Sopsits Árpád Torzók című filmjét, sőt a vetítés után a rendezővel volt beszélgetés, ahol sok érdekes titkot megtudhattunk. Reginával mentem el rá, utána egy szülinapi vacsora, rég volt ilyen szép estém. Bár már negyedszerre láttam, mégis újra meglepett, hogy milyen kemény film. A film a hatvanas években játszódik, egy állami javítóintézetben. Soproni Áron, elvált szülők gyereke, bár nem követett el semmit, mégis ide kerül, mert az apja nem akar (azt mondja nem tud) felügyelni rá, anyja pedig beteg. Az intézet mondhatni maga a pokol. Aztán persze beavatás, kialakul a banda, ismerkedés az élettel, és próbálkozás túlélni. Ez a világ azonban nem nekik van berendezve: tragédia lesz a vége. Szép lelki fejlődés, átalakulás, happy end azonban nyomokban sincs. Számomra az volt az egyik legfeltűnőbb a beszélgetéskor, hogy -mint kiderült- a történet nagy része önéletrajzi, és ilyen traumák után, ilyen rendező lett valakiből... Tiszta, szabad, vidám gondolatok, művelt háttér, kiváló emberismeret, nagyon szimpatikus hozzáállás a művészethez, tényleg meglepő. Vagy egy érdekes tanú az emberi lélek képességeiről. Ötvenketten voltak az osztályban, ebből kettőnek lett diplomája, ő az egyik. Jól megfogalmazta, hogy mi a baj az amerikai filmek többségével: a szereplők sterilek, könnyű velük azonosulni, mert vagy fehérek, vagy feketék. Angyalok és ördögök, pedig a valóságban emberek vannak, akik hibáznak vagy jót tesznek, de leginkább mindkettőt felváltva. Sopsits Árpád szereplői hús-vér emberek, hihető, de kemény a történet.

Read the rest of this post »

Minden éj s napon pedig Lesz, ki búra születik. Minden nappal s éjszakán Lesz, kit sorsa kéjre szán. Lesz, kit sorsa kéjre szán, S lesz, kit örök éjre szán.

(William Blake - Az ártatlanság jövendölései)

Ismét Faludi filmklub: Jim Jarmusch Halott ember című filmjét néztük meg. Johnny Depp a főszereplő és fantasztikusan játszik (miként máskor is). Bár a film 1995-ben készült, mégis fekete-fehér, és bár elsőre westernnek tűnik, valójában nem az. Illetve a vadnyugat csak díszlet. Egy fiatal hivatalnok, akit történetesen William Blake-nek hívnak, halott családtagjait és  minden vagyonát hátrahagyva elindul nyugatnak, hogy munkát vállaljon egy ipari cégnél, de mire odaér az állást másnak adják oda. Nincs szükség rá már sehol. Kilátástalanná válik a helyzete, egy rövid szerelembe is bonyolódik, de a lányt megölik, ő pedig menekül, mert gyilkossággal vádolják. Útja során megismeri Senkit, a magányos félvér indiánt. Közben vérdíjat tűznek ki a fejére, sokan a nyomába is erednek, de nem kapják el. William a lány halálakor megsérül, és így, golyóval a szíve mellett (olyan közel van, hogy nem is lehet kiszedni) menekül el a városból.

Read the rest of this post »

Kaptam karácsonyra egy mozibérletet a Faludi akadémia 6:45 filmklubjára. Elég jó filmek lesznek azt hiszem, igyekszem mindegyikről írni valamit. Létrehozok neki egy taget is. Denys Arcad francia-kanadai rendező és forgatókönyvíró a Cannes-i filmfesztivál forgatókönyvért járó nagydíját megkapta a filmért, úgy hírlik, a bemutatón állva tapsolt a közönség. A film eredeti címe Les invasions barbares vagyis barbár inváziók. Gondolom a magyar cím a "Hannibal a kapuk előtt" kiáltásra játszik rá, ami egyébként elég jó, mert a film alapvetően az amerikai birodalom hanyatlásáról szól. Van egy korábbi része is, a szereplők azonosak, a két történet kicsit összefügg, de a második tökéletesen megáll az első nélkül is. Bár azt mondtam, hogy Amerika bukásáról szól a film, társadalomkritika, mégis egy családról szól, zárt a történet, csak az egyének viselkedésén szűrődik át a világnak sokféle hatása.

Read the rest of this post »