Aki nem akar nagyon elmélyedni az angol gazdasági lapokban, az most magyarul is olvashat két kiváló cikket az Euroválságról. Kóczián Péter blogjában a mai Financial Times cikkeit foglalja össze, Pogátsa Zoltán pedig az olasz államcsőd igen nagy valószínűségéről ír. Az olasz állampapírok az egekben vannak, az EU pénzügyminiszterei rendkívüli tanácskozásra gyűlnek össze. A válságban lévő déleurópai államok túl sok kötvényt adtak el a többi európai állam bankjának, így a csőd könnyen ragályos lehet. Ha pedig a németek és a franciák se bírják majd tovább, akkor az nagyobb baj lehet, mint a Lehman Brothers 2008-as bedőlése.

Nem szeretném, hogy bedőljön az Euro, sőt bevallom őszintén, félek ettől a lehetőségtől. Ezzel együtt mindig is azt reméltem, hogy mielőtt egy komoly ökológiai összeomlást hoz össze az emberiség, észre téríti egy kevésbé alapvető rendszer megingása: valuta piac, politikai olajválság, vagy ki tudja... A pénz végső soron mégis egy fiktív valami, könnyebb pótolni a hiányát, mint egy természeti erőforrásét lenne adott esetben. (értsd: nehéz vs. lehetetlen)

Amit most látunk alapvetően a féligsikerült globalizáció eredménye. Nemzeti kormányok próbálnak megregulázni egy globális gazdaságot, és fura módon ezzel párhuzamosan egymással versenyezve hagynak réseket a szabályokon, hogy ezzel szerezzék meg a befektetőket, multikat, a szent munkahelyteremtőket.

Globális gazdaság van, globális hatásokkal a pénzügyi rendszerre, a társadalomra és az ökológiai rendszerre egyaránt.

Mégsincs globális kormányzás. Az UNEP megpróbált egy környezetvédelmi világszervezetet összehozni nemrégiben, aminek lett volna hatalma és eszköze mindenkit kötelezni az alapvető fenntarthatósági politikákra, de persze nem jött össze. A gazdaságnak van ugyan ilyen szervezete, WTO de ez nem szabályozással hanem szabálytalanítással tölti a napjait elsősorban.

Amíg nincs globális szabályzás, közös pénzügypolitika az Eurozónában, stb. addig maradnak a kivételezettek, az offshore milliárdok, a kínkeserves megszorítások és mentőcsomagok, vagy másik útként a radikális lokalizáció, ami ugyan járható út, de nagy kérdés, hogy akarunk-e járni rajta valóban. Több lehetőség azonban nincsen.

Nekem azonban most rövidebb távú kérdésem lenne: mi a fene fog történni, ha bedől az Euro? Mármint a gyakorlatban. Velem. Az ismerőseimmel.

Ha lenne pénzem, most vennék aranyat. Nem kötvényben tartanám, hanem fizikailag, tömbökben, valami biztos helyen. Az a történelmi tapasztalat, hogy az arany értékálló minden válságon keresztül. De nincs pénzem, ami egyébként szintén értékálló a maga módján.

Belevágtunk. Némi bétatesztelős, félignyilvános állapot után úgy tűnik tényleg elindítjuk az ökopolitikai blogunkat. Mindenről lesz szó, ami öko, ami zöld. A klímaváltozástól a globalizációkritikáig, az etnikai kérdésektől a helyi önrendelkezésig. Mondhatjuk, hogy hiánypótló, vagy szerényebben fogalmazva, szükség lenne rá. Jávor Benedek és a Greenpeace blogját leszámítva nem nagyon létezik olvasható zöld blog magyar nyelven. Az előbbi azonban elég személyes, eléggé napi politikai jellegű, az utóbbi meg hát... olyan grínpíszes. Ki szereti, ki nem, ők akkor is az egyik legjelentősebb zöld szervezet a világon - ez el kell ismerni. Mi egy kicsit mást akarunk. Egy gondolkodós, távolságtartó, tudományos igényű fórumot, ahol az igazi kérdéseket tesszük fel, és az igazi válaszokat keressük. Nem politikai csatorna, de politikával is foglalkozik éppen eleget. Írói itt-ott dolgozó, egyetemista, phd-hallgató zöld/öko gondolkodású fiatalok. Köztük én is, úgyhogy ezen a blogon kicsit ritkábbak lesznek a fenntartható cikkek, viszont ajánlom, hogy olvassátok azt is, jó lesz nagyon... szóval erre gyertek: rezervátum.net

Lemondott Mubarak. Ahogy Tunézia után az Észak-Afrikai Iszlám köztársaságok között egyre gyarapodtak a tüntetések, gondolom erre a hírre is erőre fognak kapni még néhány országban. Én nem tudom őszintén szólva, hogy miért éppen most történik mindez. Egyesek szerint a közelgő olajválság okozta gazdasági nehézségek lehetnek a háttérben. Talán. Mindenesetre szeretnék felidézni egy gondolatot. Az afganisztáni magyar csapat kapcsán elmélkedtem az ottani NATO misszióról és a demokráciateremtésről, és akkor azt mondtam, hogy demokráciát nem lehet csinálni. Vagy megszületik magától, vagy nem. Lehet hagyni, lehet segíteni, de csinálni nem. Most történt valami érdekes, ami eddig soha: egy iszlám állam többségében iszlám hitű polgárai fellázadtak a diktátor ellen, és kiharcolták a lemondását. A hatalom a hadsereg kezében van, ebből még akármi lehet, akár egy újabb diktatúra, akár demokrácia. Az ellenzéki csoportoknak nincs kifejezett vezetője, ami számomra azt az üzenetet hordozza, hogy az egyiptomiak demokráciaigénye valóban elég széleskörű és viszonylag tudatos, ugyanakkor ez lehet a gyenge pontjuk szemben a hadsereggel, aki most szinte bármit megtehet. Mi lesz velük vezető nélkül? Mit fog szólni Amerika, aki már az elején se tudta eldönteni, hogy a katonai stratégiának drukkoljon, vagy a hőn szeretett demokráciának? Egy jelentős ellenzéki erő, a Muzulmán Testvériség egyik vezetője, Abdelmunim Abu Elfotú azt nyilatkozta a Hírszerzőnek, hogy demokráciát akarnak, hiába vannak közös szálaik a Hamasszal, ennyire nem szoros a kapcsolatuk. Nem gyakran hallunk ilyet iszlám szervezetektől, bár az is igaz, hogy a média jobban szereti a terroristákat, mint a demokratákat, talán csak ezért. Az arab világ hatalmas kérdés előtt áll: vajon képes lesz-e önerejéből demokratizálódni az egyik legerősebb képviselője? Ha igen, az milyen hatással lesz a többiekre? Vajon ha valóban szerves fejlődésként építenek demokráciát, az miben fog különbözni az európai stílusú demokráciától? Vajon tényleg a demokrácia a legjobb út minden állam számára? Korábban az amerikaik sorozatos kudarcait látva felmerültek ezzel kapcsolatban kételyek, de most lehet, hogy Egyiptomban kialakul valami, ami valódi társadalmi legitimációval fog bírni. Erősebbel, mint a mi mai demokráciánk. Meglátjuk. Ha sikerül nekik, az hatalmas üzenet lesz: a társadalom képes egységesen mozdulni, képes szerves fejlődéssel eljutni a demokráciához, és képes megőrizni az értékeit egy ilyen átalakulás közepette. A demokrácia igenis kifejlődhet magától. Ha nem sikerül nekik, ha új diktatúra lesz, ha polgárháború, ha beavatkoznak a nyugati erők, az nem bizonyít semmit, csak hogy Egyiptom küzdelmes kamaszkorba lépett a felnőtt élet helyett. Amerika leckét vehet demokráciából. Ezért már megérte.

A civil szféra a 21. század legfontosabb szereplője lesz. Egyre szaporodnak majd az olyan problémák amelyek megoldhatatlanok a központi vezetés számára. Egy részük túl lokális. Ezt megoldhatná az önkormányzat, de részben alkalmatlan, részben hiányoznak hozzá az eszközei. Más problémák annyira a rendszer mélyén erednek, hogy ideológiai problémát jelentene a kezelésük, vagy olyan fokú politikai kockázatot jelentenek, ami nem vállalható egy olyan szervezet számára, ahol a hatalom van a fókuszban. A civilek azonban máshogy állnak hozzá: látnak egy problémát, ami annyira a húsukba vág, vagy egy feladatot, ami annyira a lelkükből szól, hogy egyszerűen nekikezdenek. Sokszor tüneti kezelést adnak a rendszer betegségére, mint a Dunakeszi láp megmentői, vagy a Senior Mentor Program. És közben olyan tőkét építenek a társadalomban, ami képes a rendszerszintű megoldás érlelésére is. Mert célorientáltak és értékalapon szerveződnek, ezért még ha nem is a legprofibbak, karrierlehetőség helyett eredményeket adnak. Hasznos externáliákat termelnek. Sokszor közösségi célt szolgálnak, és ezért sokszor állami forrásokat várnak, meg uniós pályázatokat, és itt vétik a legeslegnagyobb hibát.

Read the rest of this post »

A WWF, a Global Footprint Network és a Zoological Society of London tegnap bemutatta a Living Planet Report legújabb, 2010-es verzióját. Összefoglalják benne a világ minden országának ökológiai lábnyomát, az ivóvízhelyzetet, az ökoszisztéma szolgáltatások állapotát. Írnak benne globális és lokális problémákról, és persze megoldási javaslat is van benne: green economy. A győztes idén is az Egyesült Arab Emirátusok lett, immár 10 globális hektár feletti lábnyommal (a fenntartható körülbelül 1,8 lenne). Magyarország 2,98-al szintén jócskán túllépi ezt. Bár a mi országunk átlag feletti biokapacitással rendelkezik (valamivel 2 felett), ezt is túllépjük. A világ legkisebb ökológiai terhelésű országai Timor Leste, Bangladesh és Afganisztán bőven lemaradnak az 1gha-ról is, ami viszont sokszor már a normális élet feltételeinek hiányát is jelenti egyben. A teljes emberiség az elérhető erőforrások másfélszeresét használja, mint látjuk, elég egyenlőtlenül elosztva... Idén azonban közreadtak egy ilyen szemléletes ábrát is, keressetek ki pár országot:

Csak egy felvetés: milyen lenne az a világ, amiben boldog és elégedett lennél? Milyen lenne külsőre? Milyen házak lennének benne, milyen városban vagy faluban laknál, milyen környéken? Milyen emberek vennének körül? Milyen parkok, terek lennének? Hol töltenéd a szabadidődet? Mennyi szabadidőd lenne? Kikhez laknál közel? Kikkel lennél együtt sokat? Mivel foglalkoznál? Mi lenne a munkád? Mit tanulnál? Mit ennél? Hol aludnál? Melyik országban, milyen nyelven, melyik könyvből, milyen ízűt, puhát vagy keményet, hideget vagy forrót, gyorsat vagy lassút? Vele vagy nélküle, küzdve vagy pihenve, ezért vagy azért, meghalva vagy élve. Találkozni, felrohanni, észrevenni, megtanulni, odaadni. Azt kéne, nagyon. És mit tettél ma ezért? Mit tettél ma?

Elég kemény.

Meghalt egy magyar katona Afganisztánban. Az Index szerint a jó oldalon állunk, mások szerint nem. Török Gábor az értelmes vitát hiányolja - joggal, bár nem az első eset, hogy nálunk ez elmarad. Szerintem nem honvédő háborúra nincs mentség, pláne nincs kötelesség. Aki kiment, tudta hogy hova megy, de még ha nem vesztettünk volna egyetlen embert sem, vagy teljesülne bármilyen feltétel, nem értenék egyet azzal, hogy ott magyarok harcolnak, vagy csinálnak bármit az amerikaiak oldalán. Miután túllendültünk a Washingtoni szerződés 5. pontján (ami szerintem nem teljesült 2001-ben, de ez már a jogászok dolga) hamar eljött az a korszak, amikor Amerika a demokráciát igyekezett elvinni a Közel-Keletre. Először Afganisztánba, majd Irakba, és Irán is sorra kerülhet, ezt jól tudjuk. A demokráciát odaviszik fegyverrel. Érdekes, hogy demokrácia ügyben mind a liberális, mind a konzervatív politikai irányzat hajlamos kudarcot vallani, és nem véletlenül. A liberálisok a demokráciát eléggé technokrata szemmel egy szisztémának tartják, amiben a szabályok között lehet bármit csinálni. (Bármit, amihez jogod van, és az a jó, ha minél több van...) Liberális szemmel a szimbolikus intézkedéseknek, közjogi formaságoknak csak kevés értelme van, hiszen egy rendszer olyan, amilyenné alakítják, értelmes emberek tudnak bánni vele, a buták meg úgyse tudnak bánni semmivel. A konzervatívabbak valamilyen hagyományt, egységes ezeréves nemzetet, Koronát, Alkotmányt szeretnének. A zászló szent és sérthetetlen, azonban mindenkit szerettel várnak alatta - tényleg. Saját konzervatívjaink is szeretik a szimbolikus gesztusokat, 2000-ben a Szent Koronát vitték át a parlamentbe, most pedig először Nemzeti Együttműködést szerveznek, majd alkotmányoznak. Hagyományt akarnak teremteni és újraéleszteni. Van valami közös Magyarországban és Afganisztánban.

Read the rest of this post »

A franciák betiltották a burka és nikáb viselését, azaz azt kendőt, amivel a mohamedán nők az arcukat eltakarják. Az indoklás sokféle, a nők jogaitól elkezdve a terrorizmusig minden előjön, valójában persze érezzük, hogy az iszlám bevándorlás ellen hozták az új törvényt. Korábban Svájcban tiltották be a minaretek építését népszavazással. Mindkét esetet nagy nemzetközi figyelem kísérte, ami nem csoda. Bár a mohamedánok elég sokan vannak, a kendő betiltása mindössze 2000 körüli nőt érint. Szerintem meglepő, hogy alig volt ellenvélemény, a franciák 335:1 arányban szavazták meg néhány tartózkodással. Lehet mondani bármit (tótaw szerint ez a nők érdekében és a hülyeség ellen született törvény - gratulálunk) a törvény az iszlám bevándorlás elleni, illetve az iszlám asszimilációt segítő beavatkozás. Ebből a nagy többségből látszik, hogy tényleg aggódnak a dolgon, ami végső soron érthető.

Read the rest of this post »

Hasonlóképpen filozofikus-gyakorlatias. A népek időfogalmából fajultunk sörözéssé aznap este, az élet folyásáról alkotott elméletek, beépített pszichés reflexek és az ökológiai válság. A mai nyugati típusú közgondolkodás (= a világ közgondolkodása jelenleg) szerint fejlődés az, ha minél rövidebb idő alatt minél jelentősebben tudom szaporítani a lehetőségeim számát, minél inkább függetlenül a többi embertől.

közbevetés: a világ közgondolkodása nem a világ többségi véleménye, talán sajnos. Véleményvezérek, média, értelmiség, hatalmasok, marketingesek - nevezd ahogy akarod. Mindazok akiknek hangosbemondó van a kezében és tudják, hogy mit kezdjenek vele. Ők gondolkodnak köz, azaz sokak helyett.

Ennek alapvetően két oka van szerintem: az egyik az, hogy az európai kultúra bár nyilvánvalóan keresztény gyökerű, megtagadta ezt, és most halvány fogalma sincs, hogy hova tart, csak van ez a progressz nevű dolog, amiben fogalmunk sincs hogy merre zakatolunk, de az biztos, hogy nem egyfelé. Na erre kell a gazdasági növekedés, és ez az amit tényleg nem lehet nélküle. A pénz és a hatalom koncentrálása és maximalizálása nem szól másról, mint a lehetőségek számának szaporításáról. Ez a kettő a mindenné átváltható valuta. Gondold el az ikonikus figurát:

A sokadik emeleten reggel felkel a szőke nő mellett, felkapja az éjjeliszekrényről a Blackberry-t, és átszalad a tőzsdei számokon, amíg a lány lassan tépelődik, hogy a felhőkarcolók között eltévedt napsugárnak, vagy a párnának adjon igazat. Gyors reggeli, sziamajdhívlak - dehogy hívja - indulás melóba, le kell zárni a projectet ma, este koktélparty. Kaszáltunk egy halom pénzt, ideje továbblépni, többet, újabbat, mást. Meeting után együtt ebédel a konkurenciával, a továbbról beszélgetnek, meg arról, hogy milyen igénytelen csapat is ez a Forbes top 100, és hogy hogyan lehetne oda bekerülni. Akkor hétfőtől nálunk - búcsúznak. Nyáron snowboard, télen Marokkó, gyerek nincs, a nőket nem számolja.

Read the rest of this post »