Korábban Svájcban tiltották be a minaretek építését népszavazással. Mindkét esetet nagy nemzetközi figyelem kísérte, ami nem csoda. Bár a mohamedánok elég sokan vannak, a kendő betiltása mindössze 2000 körüli nőt érint. Szerintem meglepő, hogy alig volt ellenvélemény, a franciák 335:1 arányban szavazták meg néhány tartózkodással.

Lehet mondani bármit (tótaw szerint ez a nők érdekében és a hülyeség ellen született törvény – gratulálunk) a törvény az iszlám bevándorlás elleni, illetve az iszlám asszimilációt segítő beavatkozás. Ebből a nagy többségből látszik, hogy tényleg aggódnak a dolgon, ami végső soron érthető.

A dolog persze nem annyira tiszta mint a franciák szeretnék. Végül is, jócskán részt vettek a világ gazdasági és kulturális globalizálásában, aminek köszönhető nem csak a bevándorlás lehetősége, de azok a körülmények is, amik a tömeges népvándorláshoz vezettek. Hasonló nyomás nehezedik a németekre, angolokra és amerikaiakra is, bár ez utóbbiaknál más népek jönnek, a jelenség hasonló.

Nagy kérdés, hogy mihez van joga Európának és a franciáknak. Ugyan kinek a mijét sérti, ha nem látja az arcát valakinek? Párizsban az öngyilkos-merényletek még cseppet sem olyan gyakoriak, hogy ez az indoklás erős lehessen, egyértelmű, hogy kulturális kiszorítósdi zajlik.

De vajon megengedheti-e ezt magának egy olyan ország, aki ezzel párhuzamosan Afganisztánban állomásozik, hogy részt vegyen az ország “rendbetételében”. És vajon megengedheti-e magának egy ország, aki a Danone-tól a Suez-ig mindenhol ott van a világ gazdasági színterein, alaposan kizsigerelve a befogadó országokat.

A dolog szokás szerint disszonáns és igazságtalan.

Mert bár a mohamedán nyomás ellen ennél lényegesen erősebb lépéseket is megengedhetőnek tartanék (egy valóban hatékony integrációs politika mellett), ez csak akkor védhető erkölcsileg, ha közben a gazdasági globalizációt is visszafejlesztik, és nem használják ki többé azokat az országokat, akiknek a szegényei Párizsban keresnének menedéket.

Amíg azonban a franciák szuverén joguknak tartják, hogy G8 találkozókon döntsenek a világ dolgairól, távoli országokat gyarmatosítsanak és mások rovására hízlalják a saját GDP-jüket, addig az iszlám világgal is jóval toleránsabbnak illene lenni, merthát Liberté, Egalité, Fraternité

A mai nyugati típusú közgondolkodás (= a világ közgondolkodása jelenleg) szerint fejlődés az, ha minél rövidebb idő alatt minél jelentősebben tudom szaporítani a lehetőségeim számát, minél inkább függetlenül a többi embertől.

közbevetés: a világ közgondolkodása nem a világ többségi véleménye, talán sajnos. Véleményvezérek, média, értelmiség, hatalmasok, marketingesek – nevezd ahogy akarod. Mindazok akiknek hangosbemondó van a kezében és tudják, hogy mit kezdjenek vele. Ők gondolkodnak köz, azaz sokak helyett.

Ennek alapvetően két oka van szerintem: az egyik az, hogy az európai kultúra bár nyilvánvalóan keresztény gyökerű, megtagadta ezt, és most halvány fogalma sincs, hogy hova tart, csak van ez a progressz nevű dolog, amiben fogalmunk sincs hogy merre zakatolunk, de az biztos, hogy nem egyfelé.

Na erre kell a gazdasági növekedés, és ez az amit tényleg nem lehet nélküle. A pénz és a hatalom koncentrálása és maximalizálása nem szól másról, mint a lehetőségek számának szaporításáról. Ez a kettő a mindenné átváltható valuta. Gondold el az ikonikus figurát:

A sokadik emeleten reggel felkel a szőke nő mellett, felkapja az éjjeliszekrényről a Blackberry-t, és átszalad a tőzsdei számokon, amíg a lány lassan tépelődik, hogy a felhőkarcolók között eltévedt napsugárnak, vagy a párnának adjon igazat. Gyors reggeli, sziamajdhívlak – dehogy hívja – indulás melóba, le kell zárni a projectet ma, este koktélparty. Kaszáltunk egy halom pénzt, ideje továbblépni, többet, újabbat, mást. Meeting után együtt ebédel a konkurenciával, a továbbról beszélgetnek, meg arról, hogy milyen igénytelen csapat is ez a Forbes top 100, és hogy hogyan lehetne oda bekerülni. Akkor hétfőtől nálunk – búcsúznak. Nyáron snowboard, télen Marokkó, gyerek nincs, a nőket nem számolja.

A másik az individualizmus.

Azért legyünk igazságosak, szerintem a XX. század kevés érdeme közül az egyik a személy, az egyén felismerése és elismerése és így tovább, a pszichológiától a szürrealizmusig, az emberi jogoktól a kultúrális pluralizmusig. Szegény személy azonban félreértés áldozata lett. Mire megy bármi féle környezet nélkül? Mi van, ha nincs mihez viszonyulni? Mi van, ha merre van a felfelé?

Az ökológiai gondolkodás nem csak a biológiai-geológiai létfeltételeinkről szól, hanem arról, hogy az ember se különb, mint a farkasok: társak és közösség nélkül semmi értelme. Nem csak erkölcsileg, hanem gyakorlatilag.

Az abszolút értékek eldobása után nem könnyű célt kitűzni, az emberek jelentős többsége nem erre vagy arra törekszik már.

Állásfoglalás nélkül csak két dolgot lehet akarni: semmit és mindent. Nyilván inkább az utóbbi jellemző, nem mintha nagy lenne a különbség. A gazdasági növekedés megszabadít minket a döntéskényszertől (milyen közös célba fektetjük a korlátozott erőinket?) de ezzel a fejlődést is megállítja.

A társadalom ma gyakorlatilag nem fejlődik.

A tettek és gondolatok megszámlálhatatlan és kusza vektorai egy hatalmas kupacban gyűlnek, és ha összeadnánk őket a jó öreg paralelogramma szabály szerint, nem volna meglepő, ha végül nullvektor lenne az eredmény – ezt a többség tudja is. Ezért inkább nem is végezzük el az összeadást, csak halmozzuk őket, amihez viszont egyre nagyobb zsák kell. Ha a világ egyre növekszik, és a céljainkat mindig csak részlegesen érjük el, akkor nem fog feltűnő problémát okozni az, hogy egymással teljesen ellentmondásban lévő dolgokat is a zászlónkra tűzünk.

Ez így rossz.

De akkor mi legyen?

A kultúrális sokféleséget és a meggyőződések sokaságát jobban szeretem, semhogy valamilyen kultúra dominanciája mellett érveljek. Egy keresztesháborúban janicsár lennék, Mohácsnál megmenteném a királyt. A fent leírt globális levestől valahogy mégiscsak el kéne mozdulni, mert ennek nem lesz jó vége, többek között a pluralizmus nevében homogenizáló hatása miatt se.

A növekedés nélküli társadalomnak szüksége lenne közös célkitűzésekre, vagy fordítva, ha egy társadalomnak vannak közös célkitűzései, akkor annak nincs szüksége növekedésre. A nagy szellemi áramlatok, mint a kereszténység és az iszlám jó alapot adnak ezért egy koherens társadalomhoz. Kell tehát valamilyen irány.

Mert fejlődni csak valamerre lehet, csak úgy általában nem.

Globális világkormányt aligha akarunk, pláne egységes ideológiával, ennél még az 1984 világa is emberibb egy kicsit. Ha mégis azt szeretnénk, hogy a társadalmat közös elvek vezessék, akkor olyan világrendet kell megalkotnunk, ahol a dolgok hatóköre korlátozott: helyhezkötött leginkább – mert ez a logikus.

Egy helyi alapú társadalomban az embereknek annyi közös ügye van (a közös óvodától a közös kávéház ügyéig) hogy természetesen felmerül bennük a közös nevező keresése, ráadásul a közös múlt, közös hagyomány kínálja is ezt. A társadalom szervezését tehát nem lehet gazdasági alapokon megoldani, kihagyhatatlan belőle a kultúra és a személyesség.

Mindenki jobban járna, nem utolsó sorban a Föld nevű bolygóval.

Ezt írja TótaW: “Orbán azt mondja, kapitalizmust akar, szabad piacgazdaságot, és az egyéni érdekekből képzett közjót.”

Viktor hosszan fejtegette a spekulációra és munkára épülő gazdaságok közötti különbséget, ami patetikusnak tűnik, de azért nem teljesen az. Később hosszan fejtegette, hogy a család a gazdaság alapsejtje, ami megint csak viktoriánus ömlengésnek tűnik, de nem az.

Egyéni vs közös érdek
A közjóról alkotott elképzelésünk, illetve az, hogy ezt mennyiben hivatott az állam elősegíteni, alapvetően meghatározza a gazdaságpolitikát. Az én értelmezésem szerint a közjó a közösség érdeke, és ez nem keverendő össze azzal amit W ír, vagyis az egyéni érdekek összességével. A neoliberális közgazdaságtan a fenti TótaW idézetből indul ki, és ha ezt elfogadjuk, akkor el kell fogadnunk Bokrosostul, WTO-stul, mindenestül.

Szerintem azonban megfogalmazhatunk közösségi érdeket is, ráadásul azt mondhatjuk, hogy ez minden esetben előbbre való mint az egyéni érdek. Az emberi társadalomból nem lehet kivonulni, és nem is akar senki, hiszen minden visszássága ellenére nagyon sok jót ad nekünk, kezdve az identitásunktól egészen a sarki ABC-ig. Ezekért részben fizetünk, részben pedig nem – pozitív externáliák, ha úgy tetszik. Közjónak nevezzük azokat a dolgokat, amik úgy kezdődnek, hogy mindenkinek joga van… mindenkinek legyen lehetősége… mindenki egyenlőképpen… ráadásul teljesen természetes, hogy ebbe a jövő nemzedékeket is bele kell értenünk, hiszen ha nem tesszük, azzal már valójában a ma fiataljait is diszkrimináljuk, és jobban belegondolva megindokolhatatlan olyan stratégiát alkotni, ami a távolabbi jövővel nem számol.

Azért nem lehet közjó az egyéni érdekek összessége, mert például egy üres városban, ahol egyedül élek természetes érdek egy autó, ezeknek az összessége azonban közlekedési dugó. Itt az lenne közjó, hogy “mindenki hatékonyan közlekedhessen autóval”, ekkor azonban olyan autópályavárost kéne építenünk, mint amilyen Los Angeles. Kérdés, hogy ezt valóban akarjuk-e. Én egy jó BKV-ra szavaznék inkább, és arra, hogy “mindenki olcsón és gyorsan eljusson oda ahova akar”… Nem igaz tehát, hogy az egyéni javak összessége a közjó.

Növekedni jó?
A ma uralkodó közgazdasági modellek növekedéscentrikusak. Már jónéhányszor kifejtettem, hogy ez ökológiailag nem fenntartható elképzelés, de most egy másik szempontból vizsgáljuk.

A gazdasági növekedés (hacsak nem egy igen szigorú és komplikált tervgazdaságban valósul meg) egyenlőtlenségeket termel. A növekedéshez ugyanis (szellemi és anyagi) tőke kell, az pedig nem egyenlően oszlik meg az emberek között. Jól látszik, hogy némi idő elteltével a kezdő tőkében is egyre nagyobbak lesznek a különbségek, így az egyenlőtlenség fokozódik és így tovább.

Bár a rendszer elvben mindenki számára tartogatja a felemelkedés lehetőségét, a gazdasági verseny se különbözik a többitől: csak egy győztese lehet, ráadásul az se örülhet a győzelmének, hiszen a verseny sose ér véget. A vesztesek mindig sokan vannak.

Egy olyan gazdasági rendszerben, ahol a növekedés a cél, ott valójában az a cél, hogy a társadalom többségének egyre jelentősebb anyagi erőforrása legyen, és azt minél szabadabban tudja felhasználni – bármire. Az egyenlőtlenségteremtő hatásról nem szokás tudomást venni, noha matematikai szükségszerűség, hiszen ebben a rendszerben egyénileg is növekedni kell, különben a többiek kiszorítanak. Az egyenlőtlenség tehát nem mellékhatása, hanem implicit igénye az egésznek. Az egyéni növekedés a piaci versenyben előbb-utóbb részben valaki más csökkenésére épül, ha másért nem, a piacok korlátozott mérete miatt biztosan.

Ez az erőforrásfelhalmozás tehát azt a célt szolgálja, hogy az emberek elvi lehetőségei minél számosabbak legyenek, és ezeket minél inkább a többi embertől függetlenül tudják megvalósítani. Látható tehát, hogy aki a közjót a növekedésben látja, az valóban az emberek egyéni érdekeit akarja előtérbe helyezni. Ha az emberek önérdekkövetésére rendezzük be a gazdaságot, és ezt legalább részben sikerrel tesszük, akkor az emberek megtanulják, hogy az önérdekkövetés hatékony, a közösség szolgálata azonban lúzerség, mert egyedül se a célját nem éri el, se nem hatékony gazdaságilag. Aki mégis belevág, rendszerint elszegényedik. A közjó így szükségszerűen háttérbe szorul.

A gazdasági növekedésre való törekvés tehát atomizálja a társadalmat. Aki nem hiszi, esetleg tekintsen ki az ablakon!

Orbán Viktor piacgazdasága
A kormány tegnapi bejelentései tartalmaznak néhány nagyon fontos filozófiai gondolatot a növekedésorientált gazdaságról:

1 – a gazdaság alapsejtje a család. Ha itt semmilyen adóval és illetékkel nem illetik a vagyonmozgásokat, akkor közgazdasági szemmel nézve minden család egyetlen pénztárca, egyetlen érdekközösség. Ez a hozzáállás egy nem elhanyagolható elmozdulás az egyéni érdek követésétől a közösségi érdekhez, bár a közjótól még messze vagyunk. Fontos hatása, hogy könnyíti a generációk közötti gondoskodást, legyen szó öröklésről, ingatlanról, pénzről. Ezt a gondolkodást még biztos lehet szélesíteni, de már így is növeli a szociális biztonságot.

2 – a gazdasági növekedést reálgazdasági termeléssel akarja megvalósítani és nem pénzpiaci alapon. Ebben a stratégiában nem csak a nemzetet felemelő szent szándék vezeti a hazai KKV-k megsegítésében, hanem mert az itthon profitot termelő reálgazdaság döntő többségét ők alkotják. Ez a gazdasági növekedésnek egy piaci szempontból sokkal biztonságosabb útja, kevésb van kitéve a befektetési alapok lelki állapotának. A kiscégek azért is jók, mert ha sokan vannak a rendszer ellenállóbb (reziliensebb) azaz jobb a hibatűrése.

3 – bankadó. Ha a bankok hajlandóak itt tartani a profitot, és valóban bejön az a 200 milliárd, amit vár tőlük a miniszterelnök, akkor ez szuper. Nagy kérdés, hogy a tőke szabad áramlásának korában ez megvalósítható-e. Ha nem, akkor az egész konstrukciónak annyi.

TótaW tehát téved, Viktor ugyan kapitalizmust akar és piacgazdaságot, de a közjóról eléggé mást gondol, mint a neolibek.

Növekedés nélkül?
A növekedéssel tehát legalább három bajom van: az egyenlőtlenségteremtő hatása, az ökológiai fenntarthatatlansága, és a társadalomromboló hatása.

Egyre gyakoribbak az olyan tudományos közlemények, hogy mik az előnyei, és hogyan működtethető egy steady-state gazdaság, ahol mindenki megtalálja a boldogságát, de a növekedés 0.

Az ilyen rendszerek teljesen más célrendszerrel működnek, más piaci magatartást feltételeznek, a gazdasági állításaik tehát részben nem igazán vihetők át a mai keretek közé, csakis egészben, lecserélve azokat. Ki lehet találni a gazdaságot máshogy is, úgy, hogy a közjó legyen a fő prioritás, az emberek tudomásul vegyék az egymásrautaltságukat, és motíváltak legyenek az együttműködsére.

Nem álomvilág: Bogota, Glasgow, stb…

Orbán Viktor tegnap megmutatta, hogy a nincs más választása, muszáj megszorítani vélemény nem igaz. Mindig lehet másként és jobban csinálni valamit. Örülök neki annyiban, hogy ha már növekedésalapú gazdaságunk van, akkor legalább csináljuk rendesen.

Másrészt meg szeretném mutatni, hogy van más működőképes modell is, ami fenntarthatóbb és emberközpontúbb: Prosperity without growth

Nem tudom, milyen lehet közgazdász-hallgatónak lenni. Az ember 19 évesen beballag az egyetemre, a régi vámház épületében ott figyel a nagy Karl Marx szobra szigorú tekintettel az aulában a tejüveges tető alatt, és az újdonsült (lélekben még bőven gimnazista) hallgató leül az előadóban valahol középtájt. Nem elöl, mert oda mégse, nem is hátra, mert azért kíváncsi. Azért ez más, mint a gólyatábor. És akkor bejön a professzor úr.

“A vállalat célja kettős: a fogyasztói igények minél teljesebb kielégítése és emellett az ebből származó profit maximalizálása”. “A társadalmi jólét előfeltétele a gazdasági növekedés, így a gazdaságpolitika célja a környezeti szempontok figyelembevételével egy fenntartható növekedési pálya megvalósítása.” És hasonlók.

A barátunk jegyzetel. Ebből lesz a vizsga, nem lehet vacakolni, de különben is, milyen érdekes, végre megértem amit a tévében szoktam hallani, hogy mi a különbség a fiskális és a monetáris politika között. Milyen progresszív dolog, ez még a környezetvédelemre is gondol, igen-igen, fenntarthatóság, hallottam már valahol.

A professzor előadása, a tankönyv, a vizsga. A tananyag.

Az Igazság.

A professzor úr, feltehetően elfelejti elmondani az elején azt, amit a könyv előszavából is kifelejtett. Kedves hallgatók, kedves fogyasztók! Az itt leírtak és elmondottak, csupán emberi megegyezésen és némi minimális formális logikán alapuló állítások. A gazdaságnak nincsenek törvényei. Amiről itt szó van, az egy nem túlságosan régi hagyomány csupán, lehetne teljesen másként, és még arra sincs kellő bizonyítékunk, hogy a lehetséges számtalan gazdasági rendszer közül, ez a jobbak közül való.

Abban a világban, ahonnan én jövök, a dolgok úgy működnek, hogy feltételezzük, hogy a rendszer valahogy működik. Kipróbáljuk, és nem úgy működik. Módosítjuk a modellt. Kipróbáljuk, és nem úgy működik. Töprengünk. Módosítjuk a modellt. Kipróbáljuk és nem úgy működik. Lecseréljük a vizsgálati eljárást. Ugyanazt kapjuk. Töprengünk. Módosítjuk a modellt. Kipróbáljuk és felcsillan a remény…

Így muszáj feltennem a kérdéseimet: Mi lenne, ha a vállalatnak más lenne a célja? Leírta-e már valaki, hogy mik a peremfeltételei egy társadalmi különbségek nélküli gazdasági növekedésnek? Mi lenne, ha mégsem léteznének externáliák? és még sok…

A Vállalatgazdaságtan könyv a homlokát ráncolja. Sachs és Stiglitz diszkréten mosolyogva összenéz.

Az újfajta kommunikációs, közlekedési lehetőségek lényegében egy új társadalmat hoztak létre, ezt már unásig tudjuk. A dolog lényege, hogy régen fontos volt a szomszéd, meg a szembeszomszéd, meg akivel itt-ott, a munkahelyen, a kocsmában, a templomban együtt ültünk, és eseménynek számított vidékről a közeli városba utazni.

Ma minden hálózatosan működik. A pénz és az információ tetszőlegesen mozgatható, ezer és egy platform áll rendelkezésre, hogy megszervezzünk valamit. A hálózat pedig annyira elvont, hogy nyugodtan mondhatjuk, hogy lényegében hely-független.

Például civil szervezetek. Régebben nagyjából csak a szerzetesrendek és hasonlók működtettek hálózatokat, azokat is elég korlátozottan, a bencés apátságok például lényegében autonómok voltak, és aki az egyikbe belépett, az ott is halt meg. Ma a civilek az egész világon összefoghatnak, Greenpeace, cserkészet, Wikipédia, bármi.

Van ennek egy csomó jó oldala, és egy csomó rossz, de ez van, és nem is lehet rajta változtatni.

Haiti és a koldusok
Az egész kérdést az vetette fel bennem, hogy miért van az, hogy a világ gazdagabbik fele szívesen segít, ha Haiti bajban van, vagy, ha cunami sodor el egy országot, de a saját nagyvárosaink tele vannak koldusokkal? Az emberekben igen is van szolidaritás, csak valahogy furcsán működik.

Az végül is nem meglepő, hogy megszokjuk a hajléktalanokat, hiszen nem nagyon van más választásunk egyéni szinten: vagy folyamatosan tudatában vagy a dolog súlyának és szentté válsz, vagy megőrülsz, vagy mégis inkább megszokod és elfelejted. Az első nehéz, a második nem annyira kívánatos, a harmadik viszont könnyű.

Persze az is Haitinak kedvez, hogy azért nincs hetente ilyen katasztrófa, hajléktalanokkal viszont naponta találkozunk. Az ilyen kampányok, mint hogy segítsünk egy távoli világ katasztrófájában jellemzően a közösségi médiában: levelezőlistákon, twitteren terjednek, tehát az ismerőseinktől kapjuk a felhívást, ami nyilván jóval erősebb, mint a “hé főnök, van egy százasod?”

És itt vissza is értünk a hálózatba.
Még a hagyományos média is ide tartozhat, ahhoz se kell felállni a fotelből, hogy véres végtagokat lássak kilógni a romokból, ahhoz viszont fel kell állni, hogy a szomszéddal beszéljek.

Ha viszont felállunk a fotelből, akkor azt nem azért tesszük, hogy a szomszédhoz átkopogtassunk, nézne is nagyot.

Érdekes, hogy a hozzám legközelebb lakó barátomat egy nemzetközi konferencia félén ismertem meg. A közeli rokonaimon kívül egy olyan ember sincs, akivel napi szinten tartom a kapcsolatot és bármilyen szempontból helyi alapon ismertük volna meg egymást.

Még a különböző iskolai barátságokból is alig maradt valami, gondolom elsősorban azért, mert ők is hasonló cipőben járnak.

Az én közösségeim például ideológiai alapon szerveződnek, elsősorban a zöldek és Regnum.

Az a szép, hogy a közelmúltban persze megjelent az igény arra, hogy a valós kapcsolatainkat helyi alapon is közelebb vigyük egymáshoz. Ez azonban nagyon nehéz dolog, elsősorban gyakorlati okokból. De azért akad ilyen, láttunk már baráti alapon szerveződő albérleteket, amikben távoli városokból származó egyetemisták laktak együtt, és létesítettek hatalmas partyközpontot.

A legjobb életforma.

Egymásra épülő rendszerek
A baj az, hogy a hálózatos társadalmi rendszerek rettenetesen homogének, éppen ezért érezzük magunkat ennyire otthonosan bennük. És éppen ez az, ami nehézzé teszi, hogy mondjuk vidéken együtt élhessen egy csapat ilyen ember, egyszerűen nincs realitása annak, hogy egy emberi léptékű település befogadjon és munkával lásson el ennyi hasonló embert. Már, ha egyáltalán meg tudna születni az elhatározás arra, hogy odamennek.

Így aztán maradnak a városok, és az agglomeráció életforma (amit egyébként szerintem lehetne fenntarthatóan is csinálni, és akkor jó lenne).

A hálózatos társadalom tehát nagyon törékeny, mert sok másik rendszerre épül rá. Ha a városiasodás, a globális áru és információáramlás, a közlekedés nem működik, akkor a hálózatos társadalom se fog.

A helyi alapú társadalom simán megvan ezek nélkül. Ott sokkal egyszerűbb megoldani bármit. Ha a hálózatos társadalomhoz köthető igényeket elvetjük, akkor tényleg bármit. És kisebbek a társadalmi különbségek, és TV helyett csak fröccsözgetünk a patakparton az egész napos kapálás után.

Vergiliusi pásztoridill.

Csak egy a baj: a hálózatos társadalom jobb. Több embert tud eltartani, és bár elméletileg jobban tűri a problémákat (azaz képes halogatni a megoldást) hatékonyabb tud lenni az emberi életminőség javításában is. Nyilvánvaló, hogy ha nem-ipari módszerekkel végezzük a munkákat, akkor sokkal energiatakarékosabbak és zöldebbek leszünk, csak esélyünk se lesz 6 milliárd ember életben tartására.

Ha viszont baj van, akkor nagy a baj, mert minden összefügg mindennel. Tudjuk, hogy ebbe az irányba tartunk. Akkor most mi legyen?

Nem lehet visszamenni a történelemben: én a pásztoridilleket csak Vergilius formájában tolerálom, alkalmatlan vagyok arra hogy bennük éljek, és ezzel nem vagyok egyedül.

Szubszidiaritás
A gazdaság hálózatosságát csökkenteni kéne úgy, hogy mindent olyan szinten oldjunk meg, ahol az a leghatékonyabb. (Ezt nevezzük egyébként szubszidiaritásnak.) Az energiatakarékosságra és karbonsemlegességre kéne fordítani szinte minden elérhető erőnket, modernizálni kéne a közlekedést és a szállítást.

Mindezek egy sor más problémát is megoldanának, és talán megőriznék a hálózatos társadalmat, amit szeretünk.

Tele van a padlás szakemberekkel. Semmire se megyünk velük. Alig van olyan ember, aki képes több síkon látni valamit, aki több dologhoz is ért valamennyire, interdiszciplinárisan tud gondolkodni. Ez igaz politikára, vállalkozásra, mindenféle stratégiát igénylő tevékenységre.

A huszonegyedik században azok az értékes (nyerő) emberek, akik látják, hogy mire van szükség, igény a társadalomban, akik képesek a szakembereket egy olyan csapattá formálni, hogy emberközeli dolgok szülessenek.

Rendszerben kell gondolkodni. Mindenre kiterjedő rendszerben, látni kell az összes összefüggést.

Ezt most mindenre értem. iPhone alkalmazástól elkezdve, építészeten, közlekedési hálózatok tervezésén, újságíráson, orvosláson át, fenntarthatósági válságmenedzsmentre, mindenre.

Muszáj is lesz. Ne legyenek illúzióink: ez a világ fenntarthatatlan, olajcsúcs van, klímaváltozás van, szeméthegyek, szmogriadó… végét járja az ipar és gazdaság orientált társadalom. Ma ez nagyjából annyira hangzik hihetetlennek, mint amilyen fura gondolat volt 1987-ben az, hogy a Kádár rendszernek laza két éve van hátra. Visszanézve látjuk: persze, benne volt.

Ha a társadalom válságba kerül, akkor rendszerszintű problémamegoldásra lesz szükség. Az emberek igényei nem szakágak szerint oszlanak meg, sokféle tudás és munka szükséges ahhoz, hogy az életkörülményeink elfogadhatóak legyenek. Ha az alapstruktúra van válságban, akkor ezt csak egy összetartó helyi közösség tudja megvalósítani, ahol bizalom van az emberek között, ezért képesek egymásra építeni, és nem csak önmegvalósításra mennek.

Rossz irányba haladunk, a tudósok próbálnak jósolgatni hogy kb. meddig megy el a szekér, és sajnos, rendszeresen tévednek. Az északi sark például gyorsabban olvad, mint ahogy azt az előrejelzések mondják. A földtörténet során a CO2 szintje nem nagyon ment 300ppm fölé, (vagyis ment, de akkor kissé más világ volt errefelé…) mi pedig célba vettük a 350-t, majd nem értük el. Szóval az a kérdés, hogy mi van, ha valaki nem egy tudományos újságból értesül a dologról, hanem beköszön az ablakán egy hurrikán? Mint New Orleansban pár éve.

De van egy bökkenő. A minket körülvevő társadalom egyrészt látszólag hatékonyan puffereli ezeket a problémákat, másrészt nem kíván érdemben és rendszerszinten válaszolni rájuk.

Mit teszek ilyenkor én?

Lehetne csinálni vidéken egy kváziönellátó ökofalut, ahova leköltözöm a barátaimmal, gondolván, hogy a rendszer recseg-ropog, és addig építkezzünk, amíg van miből. Akkor nem csak túlélném, de azokkal lehetnék együtt az új korszakban, akikkel amúgy is jó. Lehetnék méhész, vagy a helyi 200 példányban megjelent sajtó egyszemélyes szerkesztősége, vészesetben körzeti orvos.

Ami azt illeti, egyrészt utálnám, másrészt nem jönnének a barátaim.

Itt élek a nyugati civilizációban, a kőolaj-rendszer rövidtávú hasznait élvezem, szép, tágas, 3 globális hektáros lábnyomot tartok fenn annak érdekében, hogy blogot írhassak, munkát kereshessek a fogyasztói társadalomban, 3D moziba mehessek a barátaimmal, vagy tavaszi estéken a Margit sziget egyik padján sörözhessek. Kicsit komolyabban fogalmazva, erre a rendszerre építem a jövőmet. Beteg tevén a Szaharába.

Mindezt azzal az őszinte tudattal, hogy igen, mi meg akarjuk reformálni ezt az egészet. Mondjuk, tényleg meg akarjuk, de ha hiszünk saját magunknak, akkor csak két út közül választhatunk: vagy tényleg megváltoztatjuk az egész rendszert, vagy minket is maga alá temet, hiába tudtuk előre.

Fura érzés.

Szóval az Izmael szerint az ember akkor követte el a hibát, amikor Isten helyébe lépett akart lépni. A jó és rossz tudásának fája nem jelent mást, mint azt, hogy kisajátítottuk a jogot arra, hogy mi eldöntsük, hogy mi lesz jó és mi rossz. Elvettük az uralkodás jogát, és a törvény fölé helyeztük magunkat – látszólag. Nem csak erkölcsi törvényekről beszélek, hanem a jó öreg antilop-oroszlán törvényről. Az ember sose tartotta vissza magát attól, hogy elvegyen valamit a természettől saját növekedése érdekében, függetlenül attól, hogy ezzel mit okoz. Kipusztulni ugyanis kizárólag más fajok szoktak.

A teremtés könyvének első történetei végső soron mind erről szólnak, a paradicsomból való kiűzetéstől, Bábel tornyáig. Az ember megpróbálta felülmúlni a Teremtőt, felülkerekedni a szabályokon, világbirodalmat építeni, és korlátlan hatalmat demonstrálni. A törvény azonban megszeghetetlen.

- Tessék?
- Mondom, megszeghetetlen.

A törvény nem megakadályozza, hogy ölj, hanem megmondja, hogy mi lesz, ha ölsz (megkeresünk és bezárunk).
A törvény nem megakadályozza, hogy megbántsd a barátodat, csak azt mondja, hogy ettől gyengébb lesz a barátság. És azt se kényszeríti ki, hogy bocsánatot kérj, csak azt mondja, hogy attól meg erősebb.
A törvény nem megakadályozza, hogy felmelegítsd, kipusztítsd, elfogyaszd, felhalmozd, túlnépesítsd, globalizáld, Istennek érezd magad, csak azt mondja, hogy így elpusztulsz a műveiddel együtt.

A törvény csak arról szól, hogy bármely két (vagy több) dolog interakciója hogyan fog zajlani, legyen az két lélek, vagy szél és szikla. Bármi. A törvény keretei között törekedhetsz a harmónia megvalósítására és törekedhetsz önmagad öncélú ingerlésére, ha úgy tetszik. Ez szabad döntésed.

Végül mégis megépítették azt a tornyot. Nem túl messze az első próbálkozástól, Dubajban, a világ legnagyobb ökológiai lábnyomával (9,9 gHa) rendelkező országában, az Egyesült Arab Emirátusokban: Burj Khalifa.

Mit sem törődve a megszeghetetlen törvénnyel, nem félve a rendszer remegésétől, megünnepelték az égig érő tornyot. A hatalom szimbólumát, akik kedvük szerint formatervezett szigeteket építenek és nyáron fedett sípályán múlatják az időt – a sivatagban. Pedig már látszanak az összezavarodás, a meg nem értés és céltalan szétszéledés jelei.

Rossz vége lesz ennek.

Könnyen lehet, hogy végül Lányi Andrásnak lesz igaza: a globális problémák megoldása egy módon lehetséges: ha magát a globalizációt szüntetjük meg. Ez azonban nem nagyon szimpatikus a világ vezetőinek, ezért összeomlás nélkül nem fog megtörténni. Kérdés, hogy mi lesz ez és mikor…

Vagy mellé jöhet Dennis Meadows gondolata is, aki szerint úgy tűnik, legalább egy nagy ökológiai rendszernek össze kell dőlnie ahhoz, hogy végre komolyan vegyék a bajt, addig nem lesz egyesség. Ilyen rendszerből sok van, és nem tudjuk melyik meddig bírja, de egyik se sokáig már. Ha valamelyik kidől, nem tudjuk, hogy nem ránt-e magával egy-két másikat (inkább igen mint nem), illetve, hogy hány ember élete fog tönkremenni emiatt:

Ezeket azért nem tudjuk előre megmondani, mert a jelen folyamatok menetét tudjuk modellezni, de az összeomlás lényegében az előfeltételek és szabályok (pl. béke és növekedés) összeomlását is jelenti, innentől kezdve a függvényeink nem érnek sokat, így csak annyit tudunk, hogy baj lesz. Ezen a térképen azért látható, hogy jónéhány lehetőség van elsőként széthulló rendszerre.

A zöldek már évtizedek óta örökös jövőidőben beszélnek, és ezt valahogy megszokta már a közhangulat, a politikusok. Ha valami már 50 éve csak közeleg, akkor annyira azért nem lehet veszélyes…

Mit lehet tenni?
Még elvileg nincs veszve minden, bár a feladat kétségtelenül évről évre nehezebb. Sokféle politika képzelhető el, aminek eredményeként elkerülhetnénk a 2 fokos határt (innentől már elvileg sincs visszatérés, semmilyen politika által). Elméletileg egy ilyet kellett volna kitalálni a mostani Koppenhágai ENSZ konferencián, de nem sikerült. Viszont te is kipróbálhatod, hogy a te világpolitikai elképzeléseid hova vezetnének.

És mi lesz, ha sosem egyeznek meg?
Rettenetesen szélsőséges időjárás, pusztuló mezőgazdaság, emelkedő tengerszintek, népvándorlásszerű menekülthullámok, sivatagos Kiskunság, és ezek eredményeként szörnyű társadalmi feszültségek, akár háborúk.

De még ekkor is tehetünk valamit. Ha a többi állam nem tesz semmit a klímaváltozás ellen, ha a fő kibocsátók tovább növelik az üvegházhatást, nekünk akkor is megéri hogy zöldítsük a gazdaságunkat.
Ha az Európai Unió radikálisan zöldítené a gazdaságát, megszüntetné a külső energiafüggést, és minden technológiát, beruházást, adórendszert, oktatást ehhez a kihíváshoz igazítana, akkor mi lennénk a bekövetkező összeomlás túlélői, és győztesei. Ez a fordulat a legönzőbb politikusoknak is szimpatikus kellene legyen, hiszen ekkor az EU a világ legerősebb közössége (szuperállama?) lenne, és megőrizhetné saját kulturális és szervezeti identitását. Nem mondom, hogy ez a legjobb út, de látni kell, hogy a gazdaság zöldítése nem csak akkor értelmes, ha az egész világ velünk csinálja.

Sőt, ezt akár csak Magyarország is megteheti. Szuperhatalom ugyan valószínűleg nem leszünk, de jobb lenne az élet, és olyan technológiai fölényünk lenne idővel, amiért úgy állnának sorba egy napon, mint most a svájci órákért…

Egy kis államelmélet: végső soron, bármennyit szidjuk is, meg nem tetszik, de ez az egész társadalmasdi közmegegyezésen alapul. Mi magyarok többnyire elfogadjuk az országhatárokat, a törvényeket, és mindent, ami ebből következik, még a kormányt is elfogadjuk, legalábbis szót fogadunk nekik, illetve a szabályoknak, amit hoznak. És ha nincs közmegegyezés, akkor nincs állam.

(Nem mellesleg, ha ezt tudatosulna az emberekben, akkor a demokrácia, meg az egész ország jobban működne. Ha sokan tudnák, hogy lehet nemelfogadni is, meg lehet máshogy is… de nem tudatosult eddig. Majd fog.)

És az állam végső soron az uralkodó kultúrára épül (kultúra = mindazok a szellemi és anyagi természetű dolgok, amiket nem a természet, hanem az ember hozott létre) ami jelenleg istenként tiszteli a gazdaságot, így aki a gazdaság szempontjából értelmezhetetlen (nem termel, nem fogyaszt), az kívül reked a társadalmon. De persze nem feltétlenül hal meg, bár könnyebben.

És itt kezdődik a bonyodalom. Mi lesz azokkal, akiknek a társadalomban kéne lenniük, de nincsenek benne?

Alapvetően ott élnek, ahol tudnak: a bioszférán belül, a társadalmon kívül. És mivel ide a szemetünket hajítjuk, ez az egyetlen alapanyagforrás amire az ő alternatív gazdaságuk épülhet, mivel tulajdonjoguk nincs. Alternatív társadalmat csak olyan vagyontárgyakkal lehet megalapozni, amelyek a normál társadalomban senkinek se kellenek, ezek pedig kizárólag a szemétben találhatóak.

Nyilván elég nehéz körülmények ezek, egy olyan élőlény számára, ami biztonságra, tervezhetőségre, közösségre, kiszámíthatóságra vágyik ahhoz, hogy teljessé és élvezhetővé váljon az élete. A Sherwood blues film számomra azért volt érdekes, mert a benne szereplő emberek valóban lemondtak a normál társadalomról (jó, egyesek kapnak némi segélyt, de így a számítógép előtt ülve érezzük, hogy ez még nem az integráció csúcsa), és bár nem ezzel a kifejezett szándékkal, de létrehoztak egy újat.

Kiszálltak a közmegegyezésből.

És nem ők az egyetlenek. A társadalmunk válságát jelzi, hogy szaporodnak a jól-rosszul sikerült alternatív társadalmak, akik a törvényt kijátszva, vagy egyenesen figyelmen kívül hagyva új közösségeket építenek. Az erkölcsi szabályok, az adó, a célok mind megváltoztathatóak lesznek, és sokféle válasz érkezik, az önellátó, közmű-nélküli ökofalvaktól a hajléktalanközösségig. És mindannyian tudjuk, hogy milyen sokan vannak azok, akik ezt nem teszik meg ugyan, de vágynának rá. A legtöbben valamilyen módon elkezdték a kísérletet, és lépésről lépésre vonulnak át.

A “Másik társadalom halmaz” egyre nő, és egyre többen szeretnének átmenni oda, hogy új közmegegyezést hozzanak létre. A kettő közti feszültség és konfliktus elkerülhetetlen, bizonyos értelemben már zajlik is.

Itt félbehagyom. Nem tudom, hogy lesz tovább, vagy hogy mikor. Azt se tudom, hogy jobb lesz-e, de egy nagyon mély átalakulásra számítok.

Mindenesetre nézzük meg a filmet, mert érdemes. 26 perc: