Mióta a világ varázstalanítva lett
Csak te maradtál titkos értelmű képzelet

Tested, a gazdag, mindent kínál nekem,
De én csak az arcod, az arcod kívánom végtelen.

Mióta a világ saját eszébe szállt,
te vagy az, akinek nincsen értelme egyáltalán.

Mióta a világ varázstalanítva lett,
végre miattad nincsen értelme semminek.

Mióta a világ titoktalanítva lett,
már mindent értek, egyet kivéve – tégedet.

Cseh T. – Bereményi G.

De mit kezdjünk a varázstalanított világgal? Ha megkérdezi valaki, hogy mi az élet értelme, esélyünk sincs korrektül válaszolni, hiszen a végső kérdések előtt a tudomány csak bután álldigál egyik lábáról a másikra, de még a logika is. Nem tudom, hogy ki kérdezte meg először ezt az élet értelme kérdést, valószínű azért, hogy ez nem a modernizmus gyümölcse, de mégis, a huszadik század pozitivista, táblázatos gondolkodásmódja az, ami mindent rendszerbe szervez, technológiákkal, evolúcióval és pszichoanalízissel akar megmagyarázni engem és téged…

Hát most mit lépjünk erre? Itt állunk egy korban, ahol az értékrendi és egzisztenciális kérdések eleve megválaszolhatatlanok. Lőjük magunkat főbe egy hanyag mozdulattal, vagy találjunk ki valami újat? Egy aftermodern paradigmát konkrétan.

Korunk ember és világképe sokszorosan módosításra szorul. Az ökológiai szemlélet többé nem egy biológiai hálózat megőrzésére tett kisérlet, hanem önálló világnézet, ami majdnem mindenben eltér a tudomány évszázadának értékrendjétől. Igen attól.

Mert a kritikus-szkeptikus hozzáállás remekül működik, amíg a világegyetem távoli csillagairól, fehérje konformációkról, klímamodellekről, vagy gépekről van szó, de semmit sem ér, ha az ember közelébe érünk.

Az ember semmit sem ér ökológiai és társadalmi környezete nélkül, ezekben és ezek által válik személlyé, így minden individualizmusra épülő modell tévedés, kezdve a gazdasági önérdekkövetés logikáján. És persze, Freud és Jung korszakot alkotott, Marx is kapizsgálta a dolgot és még sokan, de ez nem sokat változtat a személyiség misztériumán.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

Jöjjön hát az emberközpontú korszak, ahol az emberi méltóság nem az AIDS-ről és az ivóvízről szól, hanem valami sokkal magasabb rendű fenségről, arról, hogy embernek lenni méltóság. Ahol a világ célja nem a volumenhatékonyság.

Hanem a fenntartható szépség – ugyis, mint eleve, és direkt és végre valami definiálhatatlan.

Egyszerű probléma az, aminek megoldásához bejáratott út vezet, közben folyamatosan tudjuk, hogy hányadán állunk a kérdéssel és a probléma megoldása közben folyamatos javulás tapasztalható közvetlenül.

Bonyolult probléma az, aminek megoldása rendszerszintű reformot kíván, ami átmeneti nehézségek árán vezet el a jobb működéshez, azonban, ha ezt nem tesszük meg, belátható idő után visszaüt a megoldatlan probléma, és súlyos, kezelhetetlen helyzethez vezet.

I.

Ismét egy Dennis Meadows elméletről van szó. A társadalom számára nagyon nagy nehézséget okoz a dolgok hosszútávú hatásának megértése. Az emberek döntő többsége képtelen átlátni a költségvetési egyensúlyt, az EU működését, az egészségügy finanszírozási rendszerét, a fajgazdagság alapvető fontosságát stb., és pláne ritka az, aki mindezeket együtt érti. Az emberek azt érzékelik, ami velük történik a jelenben, és ebből próbálnak következtetni.

Nehéz elfogadni azt a tényt, hogy a hosszútávú jóléthez vezető út nem feltétlenül egyenletesen növekvő jóléttel van kikövezve, hiszen a rendszerszintű változások gyakran nagy nehézségekkel járnak átmenetileg. A rendszerek fokozatos de erőteljes átépítése sokszor átmeneti egyenlőtlenségeket okoz, ami a társadalom belső feszültségeinek elsőszámú okozója.

Egy új társadalmi rendet nem lehet csak úgy bevezetni.

Még, ha ki is dolgoznánk az egészet, nem lehet egy parlamenti szavazással elintézni. A régi rendszer lebontása és az új felépítése párhuzamosan történik, ami nagyon komoly érdekellentétekkel és átmeneti egyenlőtlenségekkel jár, és az új rendszer kezdeti működése is nyilván bizonytalan, hiszen egy ilyen koncepciót nem lehet bétatesztelésre bocsátani. De ettől még muszáj megtenni, hiszen ellenkező esetben a lejáró szavatosságú régi rend (nevezzük csak fogyasztói társadalomnak) mindent maga alá temetve dől össze.

Nem csak jogi átrendezésről van szó, meg pénzügyiről (ezek többnyire anyagtalan, tehát jól kontrollálható folyamatok), hanem energia és közlekedési hálózatról, mezőgazdasági koncepcióról és így tovább, ezek már lomhább rendszerek.

Meadows szerint a megoldás az időhorizont kitágítása. Muszáj megtalálni a módját annak, hogy hogyan tudunk 20-40 években mérhető hasznokat értékelhetően feltálalni a nagyközönségnek.

És itt visszakanyarodunk a legújabb kedvencemhez: amíg a GDP mutatja meg, hogy merre kell mennünk, addig esélyünk sincs jó irányba haladni. Új fenntarthatósági és jóléti indikátorok kellenek, amik hitelesen mutatják, hogy hol állunk a hosszútávú céljaink megvalósulásával…

II.

Rendszerszintű módosítás… Képességek és prioritások újjáépítése, korábbi célok újakra cserélése. A korábbi döntések hibáinak alapos elemzése, majd egy intuitív, kockázatos és válságoktól cseppet sem mentes lépés az új rendszer felé.

Krízis. Elsősorban anyagi téren, illetve társadalmi nyomás, hogy nem fog menni, hogy az én koromban már, hogy ez utópia, hogy le kéne szállni a földre.

Útkeresés. Akkor legyen ez, akkor legyen az: az új elképzelések egyre jobban illenek az új rendszer felé támasztott alapvető elvárásokhoz, de sokáig nem tökéletes.

Első terv, nagy erőkkel nekikezdek – nem megy.
Második terv, nagy erőkkel nekikezdek – nem megy.

Pedig visszanézve milyen egyértelműek az események. 3 jelentős intuíció, amelyeknek nem láttam minden következményét, csak hittem bennük valamiért, valószinűtlenül erősen hittem bennük.

Az új rendszer jobb, mint a régi volt, ez teljesen nyilvánvaló. A régi stabil volt és voltak távlatai, jól lehetett érvelni mellette, csak pszichológiailag nem volt fenntartható.
Egyszerűbben szólva: nem szerettem.

Így lettem orvosból az, ami most vagyok.

Megoldottam egy bonyolult problémát. Csak hosszútávra terveztem – ez a titok. Az eredményt valahogy úgy szokták hívni, hogy flow.

Mert bárhogy van is, az ember próbál valamit írni, különösen, ha ilyen grafomán. Hogy hogy van, meg ilyenek. Nálam ez betegség, nem miattatok írom, ezt bevallom. Az is benne van a dologban, hogy én nem akarok ilyen zöld blogger lenni, legalábbis nem nagyon, ezért igyekszem kultúrát, meg némi személyességet is belevinni a dologba, mint a nőikvótát a parlamentbe…

De az van, hogy az igazán jó dolgokról azért mégse írhatok, mert félkészek, vagy titkosak, vagy nem is igazán jók, hanem mondjuk igazán rosszak, és ez azért mégse egy panasziroda. Szóval az azért mégse megy, hogy mindig arról írjak, ami éppen foglalkoztat.

És akkor most hogyan tovább. Az ember felfedezi így 26 évesen, hogy milyen erők gátolják meg abban, hogy feltegyen bizonyos kérdéseket magának, vagy, hogy a választ megtalálja, ha felteszi mégis.

Mert egy dolog kiugrani a vagonból menet közben, egy másik dolog nem odaérni és ez jó, de ettől még nem lettél otthon.

Van egy hosszú listám azokról a dolgokról amiket nem keresek, amiknek nem akarok megfelelni, és amivé nem akarok válni és ami nem szent számomra.

Most kezd izgalmas lenni mi? Abba is hagyom.

Vajon azok az emberek, akik azt hirdetik, hogy az életük célja az önmegvalósítás, azok honnan tudják, hogy megvalósultak-e már? Egy jelenidejű szubjektív érzésre vágynak, vagy van valami objektív indikátoruk a dologra? Ez azért egy elég népszerű nézet ahhoz, hogy ne tartsam túl filozofikusnak azt a kérdést, hogy mit jelent az, hogy ön és mit az, hogy megvalósítás.

Tudok egy bloggert, akinek az a célja, hogy kreatív önkifejezéssel keressen pénzt. Nem arról beszél a fickó, hogy művészet, vagy ilyesmi, hanem ez az életcélja, hogy abból éljen, hogy önmaga. Valamiféle koncepciószerű személyiségfejlődésen akar keresztülmenni, ha jól értem, és még azt se tartom kizártnak, hogy megy neki. Az elmélet szerint, aki tökéletesen a helyén van, az hasznos is, innen már nem nagy ügy.

Vajon milyen az a társadalom, ami a legjobban kedvez egy személy fejlődésének? Persze a társadalomtól valamennyire függ az optimális végcél is, szóval lehet, hogy inkább az a kérdés, hogy ma mit jelent egészséges embernek lenni. Vagy szabadnak, ez már mindegy.

Huszonhétszer Isten, az ön hangján. Meg akarja tartani?

Tele van a padlás szakemberekkel. Semmire se megyünk velük. Alig van olyan ember, aki képes több síkon látni valamit, aki több dologhoz is ért valamennyire, interdiszciplinárisan tud gondolkodni. Ez igaz politikára, vállalkozásra, mindenféle stratégiát igénylő tevékenységre.

A huszonegyedik században azok az értékes (nyerő) emberek, akik látják, hogy mire van szükség, igény a társadalomban, akik képesek a szakembereket egy olyan csapattá formálni, hogy emberközeli dolgok szülessenek.

Rendszerben kell gondolkodni. Mindenre kiterjedő rendszerben, látni kell az összes összefüggést.

Ezt most mindenre értem. iPhone alkalmazástól elkezdve, építészeten, közlekedési hálózatok tervezésén, újságíráson, orvosláson át, fenntarthatósági válságmenedzsmentre, mindenre.

Muszáj is lesz. Ne legyenek illúzióink: ez a világ fenntarthatatlan, olajcsúcs van, klímaváltozás van, szeméthegyek, szmogriadó… végét járja az ipar és gazdaság orientált társadalom. Ma ez nagyjából annyira hangzik hihetetlennek, mint amilyen fura gondolat volt 1987-ben az, hogy a Kádár rendszernek laza két éve van hátra. Visszanézve látjuk: persze, benne volt.

Ha a társadalom válságba kerül, akkor rendszerszintű problémamegoldásra lesz szükség. Az emberek igényei nem szakágak szerint oszlanak meg, sokféle tudás és munka szükséges ahhoz, hogy az életkörülményeink elfogadhatóak legyenek. Ha az alapstruktúra van válságban, akkor ezt csak egy összetartó helyi közösség tudja megvalósítani, ahol bizalom van az emberek között, ezért képesek egymásra építeni, és nem csak önmegvalósításra mennek.

Január – BHTCS, utána három napig ágyban feküdtem, két hétig fájt a lábam, de megyek idén is, úgy tűnik… Az oroszok elzárták a gázcsapot, kiderült, hogy Magyarországon energiastratégia még látszólag sincs. Elkezdtem járni a Faludi akadémia 6:45 filmklubjára, ami elviselhetetlenné tette a szerdáim túlzsúfoltságát, de jó volt, amikor sikerült jegyhez jutni a bérletem ellenére. Traumatológia gyakorlat az ország legmenőbb kórházában, robotok, szívműtétek, az orvostársadalom egyik legfurább csoportja: az afganisztáni tartalékosok.

Február – Nem voltam Patkoló Befutáson, mert helyette életemben először külföldön síeltem. Snowboard, forró vizes hordó a csillagfényben és Erzsó, akkor fél éves unokahúgom, vagy mim. 25 éves lettem és nem kaptam meg, amit a legjobban szerettem volna. Patkolós hétvégét szerveztem Betonhoz, vizsgáztattam egyháztöriből szegény Hunyorok bánatára.

Március – Fényfestés, Dunabogdány ütős lelkigyakorlat, annyi részem van a dologban, hogy semmit se akadályoztam meg. A miniszterelnök lemond a pártkongresszus előtt, hatalmas keresgélés kezdődik, hogy ki legyen az utódja. Dorka színre lép. Megjelenik a GMO-s cikkem a print Heti Válaszban és sokan szeretik. Március 15 Dabason: elkezdődik a 2040 project.

Április – Ubuntu 9.04. A magyar katolicizmus válsága 1. A New Economics Foundation kiadja az 5 út a boldogsághoz jelentést, ami PhD témává dagad a fejemben, aztán még tovább, ebből még akármi lehet. A project azóta Cambridge fedőnév alatt fut. Kisszívemben diszkrét gyűlölet az egyetemi bürokrácia ellen, pszichiátria ügyelet egy chatszobában. Kitör a H1N1 járvány Mexikóban.

Május – EP választásokra készülünk, mobiltelefonokba képzelem bele a jövőt, leteszem az utolsó szigorlatomat: neurológiából. Végeláthatatlan küzdelem, mindig van még egy, és még egy… A szakdoga után PhD tématerv, boldogságkutatás, szociális indikátorrendszerek, vidám élet az OSZK-ban.

Június – A mézeskenyerek korszaka végetér. Jégeső pusztít a Nyírségben és Szabolcsban. EP választások, a Jobbik darál, az SZDSZ gyakorlatilag megszűnik, az MSZP zsugorodik, én pedig érvénytelenül szavazok. A sagittis hungarorum… Elrántanak államvizsgán. Iránban zavargások törnek ki a választások kapcsán, a diktátor és  a közösségi internet is bemutatja, hogy mit tud. Nem megyek kungfu táborba és családi nyaralásra a kercerécetábor előkészületei érdekében. A háziszerver összeomlik egy hibás WP modul miatt, bejegyzem a domaint és egy biztosabb szerverre költözöm. Megszűnik a doktori iskola, ahova jelentkeztem. Végetér a Heti Válaszos suli.

Július – Készítek egy interjút a jövő nemzedékek ombudsmanjával, ez később még messzire vezet. A kercerécetábor elmarad, mert a társaság több mint fele nem jönne el, ezért ellehetetlenül anyagilag, ráadásul Vicus abbahagyja a vezetést, mert férjhez megy. Pontosan ekkor véglegesen elfogytak a pszichológiai tartalékaim Regnum ügyben. Vagy mégsem? Az üveggyöngyjáték elkezdődik a Hubertus kunyhóban. Évfolyambankett, elmosódó szemfesték és egy D betűs lista.

Augusztus – Goldenblog döntő, Cseh Tamás meghal. Réka lesz a vezetőtársam. Ifjúság 2008 gyorselemzés. dr. Kuslits Béla medicus universalis. Az egy éve zajló előkészületek után, hivatalosan is beindul a jövő:re szabadegyetem: 130 feletti regisztrált diák, 40 fantasztikus oktató. A VT-n Karcsi előadja a Nagytábor elméletet. Buzifelvonulás: extrém látogatási maximum.

Szeptember – Részt veszek a Balaton csoport workshopján a JNO-ban, hatalmas inspiráció, új barátok. A siket olimpián vízilabda bajnokok leszünk. Blu új street-motion filmet ad ki. Szociális kéznyom, a Hülyeség kora. Elindul a jövő:re, Regina lelép Rennes-be.

Október – Kidobtam a görkorcsolyás dobozt, páran tudják mi volt benne. A Kínai Kommunista Népköztársaság fennállásának 60. évfordulója. Nature: Planetary boundaries – a safe operating space for humanity. Ami a kommunizmusból nekem megmaradt. Az ifjúság 2008 vége. Nemzeti ünnep, vagy hosszúhétvége? Ökopolitikai lakásszeminárium, a zöld szubkultúra befogad, és új perspektívák nyílnak meg ezáltal.

November – Teszek egy kört Erdélyben. CEU-WSF-JNO: 3 konferencia – Dennis Meadows, Mathis Wackernagel és cimboráik. Rezidenstüntetés. Szellemi kaland a spiráldinamika és Izmael között. Újabb látogatói csúcs a h1n1 miatt. Messiások a Debreceni Modemben egy kis Munkácsyval és vízicsúszdázással. Legszebb magyar festmények Virág Juditnál. Google Chrome OS. Megtudom, hogy a csúcson mindig van hely.

December – A filozofálás szinte életformává növi ki magát. Regina haza, indikátorproject indul. Meghal a Nagytábor, Decnyolc és visszavonulás egy értelmetlen háborúból. A koppenhágai konferencia katasztrofális kudarca. Filmklub. Karácsony: a magyar katolicizmus válsága 2. 6 év után az első karácsony, amikor nincs vizsgaidőszak. 2040 Modern média project. 6365 egyedi látogató és 20.997 oldalletöltés egy év alatt. Szilveszter a Hubertus kunyhóban.

2040-ig, már csak 30 évünk van.

Ami az erőszakot illeti, őszintén szólva nem hiszem, hogy nagyon komoly lenne a veszély. Amennyien ilyeneket néznek és játszanak, világháború kéne legyen, de nincs. Ez talán ilyen multifaktoriális dolog, mint a cukorbetegség: sok-sok hatás eredményeként jön létre, és ez is lehet egy. Ebben a formában valószínűleg tényleg hat.

Ki dönti el?
Azt azért érdemes megjegyezni a számítógépes játékokkal, TV műsorokkal, és mindenféle egyéb sajtótermékkel kapcsolatban, hogy nem csak a hatásaik alapján értékelhetőek: az erőszak, az öncélú szex és hasonló tartalmak hatásuktól függetlenül, önmagukban is rosszak, lenne okunk kiszabályozni őket a műsorfolyamokból. Ehelyett azonban a digitális technikák elterjedésével egyre kevésbé szabályozható a média, amire se a törvényhozók, se a nevelők nincsenek felkészülve. Ez a probléma nem közeleg, hanem már régen itt van. Míg a következő műsor megtekintése 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott, a gyakorlatban a szülők a gyerekeiktől tájékozódnak az aktuális médiatudnivalók, vagy a műsor konkrét értelmezése ügyében, véletlenül se fordítva. A szülőkben kialakulhat az az érzés, hogy a gyerek tájékozott (hiszen ez látszik) és a harc reménytelensége és megmagyarázhatatlansága folytán lemondanak a szabályozásról, lényegében a nevelésről. Nem tudják mit tesznek ezzel.

De tételezzük fel egy pillanatra, hogy egy egészséges emberre nincs lényeges hatással amit néz, különben is csak limonádé sorozatokat és hasonlókat, amiben nincs is ilyesmi gyakorlatilag. Tudjuk, hogy az emberek mennyit nézik a TV-t illetve mennyi időt töltenek a média karmai között: elképesztően sokat, néhány órát naponta, ami gyakorlatilag az életük tizenhuszon valahány százaléka. Ennek szerintem van két drámai következménye:

1) Waste of life
Élünk mondjuk 70 évet, ebből kb 50-et egészségben. Egy a kilencvenes években született gyerek gyakorlatilag születésétől fogva elég intenzív médiafogyasztó. Ez eleinte lassan emelkedik, majd egy elég magas értéken stagnálni kezd. A 70 évből ébren vagyunk kb. 40-et és ez az az idő, amiből sokan úgy 20 százalékot a médiának szentelnek, ha nem többet.

Na, ez a waste of time.

Minden film és műsor abból veszi el az időt, hogy felfedezd a világot, a természetet és az emberi kultúrát, hogy megtanulj egyénien gondolkodni, ami végtelenül fontos, nem csak a munka miatt, hanem egyszerűen a boldogsághoz is, jelen és jövőidőben.

Emellett az esti sorozatok pont abban az idősávban vannak, amikor a hazajövő fáradt emberek befejezik a vacsorát. Megnézik, belealszanak. Egy hétköznap szerencsés esetben van úgy másfél óránk a családunkra. Ezt az időt kitöröljük a téridő-kontinuumból, mintha csak 22 óra körüli lenne egy nap.

A 0 utóhatású filmeknek ez az egy aprócska mellékhatása van… Érdekes kutatás lenne, hogy van-e összefüggés a gyerekek szorongásos kórképei és a felnőttek depressziója, válásai és a TV nézés között…

Annyit mondhatok, hogy az a barátom, akivel legjobban lehet beszélgetni, és az egyik legszínesebb egyéniség, akit ismerek, történetesen TV nélkül nőtt fel.

2) Érzelmi infláció.
Szeretlek, szeretlek, hiányzol, imádlak, nem akarlak elveszíteni, megöllek, gyűlöllek, bocsánat, ne hagyj itt, szeretlek, csodálatos vagy, szeretlek blablabla.

Még a leghülyébbek is érzik, hogy na ez sokminden, de nem igazi, nem a valóság, csak olyan limonádé, hogy jóindulatúan fogalmazzak. A való életben komoly dolgok vannak (GDP, költségvetési hiány, NATO lokátor, 300 lóerő, stb) ezek csak afféle játékok, amúgy kedvesen, kikapcsolódásképpen, mégiscsak…

Ha belegondolunk, az esti sorozatok az élet legfontosabb dolgairól szólnak (naná, ezért nézik őket), csak éppen végtelenül lealacsonyító, primitív, felületes módon, de ezzel teljesen tönkre teszik azt a szellemi közeget, ahol ezeknek igaziból és minél mélyebben kellene kibontakozniuk.
Ez nem kis probléma, hiszen a való életben a veszteségek és a nehézségek teljesen mások, mint a képernyőn, de a kommunikációs kultúránk és valóságképünk részben mégis ahhoz alkalmazkodik.
Megint csak felvetném a válásokat és szorongásos problémákat…

Médiatörvény?
Egy jó médiatörvény sok segítséget adhatna, erre azonban semmi reményünk. Főleg azért nem, mert ahhoz, hogy az igényes kultúrának helyet adjunk, olyan törvényeket kell hozni, amibe belefér sok szemét is. Azt ugyanis nehéz jogilag szabályozni, hogy mely filmek után van az embernek felemelő katarzisa, ahol jóleső érzés végigvárni a stáblistát, meg se szólalni, és melyek azok, amik után csak kimész hugyozni és már húzod is le az emléket, ha egyáltalán.

Ez egyszerűen a műsorszerkesztők felelőssége, hatalmas felelőssége, amit nem vállalnak, mert “a fogyasztói igények”…

Jó filmek vannak, ezeknek azonban érdemes megadni a kellő teret, időt és társaságot.

Ami pedig a TV-t illeti, látatlanban is kimondható róla, hogy mindig jobb nem bekapcsolni, mint igen.

Elől a szónok a régi királyokat idézi, ínséget, háborút, diadalkaput. Itt vagyunk és ez nem kevés, és milyen sokan, a madárjósok hat keselyűt láttak, király leszel Remus, biztosan. Kicsinyességnek tűnik, de nekem tulajdonképpen beázott a cipőm.

Mászkálok, mostanra már biztos olyan fehéres ráncos lett a talpam, a beázástól mindig ez van. A szónok egyre lelkesebb, pálmaágak, rabszolganők. Ave Caesar, morituri te salutant! A lábamat kellemetlenül símogatja a barnás víz, az eső szitál. Körülnézek, és valahogy nem látom már az ismerős arcokat, de el se gondolkodom rajta, mert a lábam keménybe ütközik.

Ez a medence széle. Látszik a fű is.

Egy kis államelmélet: végső soron, bármennyit szidjuk is, meg nem tetszik, de ez az egész társadalmasdi közmegegyezésen alapul. Mi magyarok többnyire elfogadjuk az országhatárokat, a törvényeket, és mindent, ami ebből következik, még a kormányt is elfogadjuk, legalábbis szót fogadunk nekik, illetve a szabályoknak, amit hoznak. És ha nincs közmegegyezés, akkor nincs állam.

(Nem mellesleg, ha ezt tudatosulna az emberekben, akkor a demokrácia, meg az egész ország jobban működne. Ha sokan tudnák, hogy lehet nemelfogadni is, meg lehet máshogy is… de nem tudatosult eddig. Majd fog.)

És az állam végső soron az uralkodó kultúrára épül (kultúra = mindazok a szellemi és anyagi természetű dolgok, amiket nem a természet, hanem az ember hozott létre) ami jelenleg istenként tiszteli a gazdaságot, így aki a gazdaság szempontjából értelmezhetetlen (nem termel, nem fogyaszt), az kívül reked a társadalmon. De persze nem feltétlenül hal meg, bár könnyebben.

És itt kezdődik a bonyodalom. Mi lesz azokkal, akiknek a társadalomban kéne lenniük, de nincsenek benne?

Alapvetően ott élnek, ahol tudnak: a bioszférán belül, a társadalmon kívül. És mivel ide a szemetünket hajítjuk, ez az egyetlen alapanyagforrás amire az ő alternatív gazdaságuk épülhet, mivel tulajdonjoguk nincs. Alternatív társadalmat csak olyan vagyontárgyakkal lehet megalapozni, amelyek a normál társadalomban senkinek se kellenek, ezek pedig kizárólag a szemétben találhatóak.

Nyilván elég nehéz körülmények ezek, egy olyan élőlény számára, ami biztonságra, tervezhetőségre, közösségre, kiszámíthatóságra vágyik ahhoz, hogy teljessé és élvezhetővé váljon az élete. A Sherwood blues film számomra azért volt érdekes, mert a benne szereplő emberek valóban lemondtak a normál társadalomról (jó, egyesek kapnak némi segélyt, de így a számítógép előtt ülve érezzük, hogy ez még nem az integráció csúcsa), és bár nem ezzel a kifejezett szándékkal, de létrehoztak egy újat.

Kiszálltak a közmegegyezésből.

És nem ők az egyetlenek. A társadalmunk válságát jelzi, hogy szaporodnak a jól-rosszul sikerült alternatív társadalmak, akik a törvényt kijátszva, vagy egyenesen figyelmen kívül hagyva új közösségeket építenek. Az erkölcsi szabályok, az adó, a célok mind megváltoztathatóak lesznek, és sokféle válasz érkezik, az önellátó, közmű-nélküli ökofalvaktól a hajléktalanközösségig. És mindannyian tudjuk, hogy milyen sokan vannak azok, akik ezt nem teszik meg ugyan, de vágynának rá. A legtöbben valamilyen módon elkezdték a kísérletet, és lépésről lépésre vonulnak át.

A “Másik társadalom halmaz” egyre nő, és egyre többen szeretnének átmenni oda, hogy új közmegegyezést hozzanak létre. A kettő közti feszültség és konfliktus elkerülhetetlen, bizonyos értelemben már zajlik is.

Itt félbehagyom. Nem tudom, hogy lesz tovább, vagy hogy mikor. Azt se tudom, hogy jobb lesz-e, de egy nagyon mély átalakulásra számítok.

Mindenesetre nézzük meg a filmet, mert érdemes. 26 perc:

Azért fenntarthatósági válság ide vagy oda, mégiscsak szép az, ha az ember ül egy mogyorós csokoládé mellett, és egyszer csak ott terem mellettem egy koordináta-rendszer hosszú szempillákkal, és elkezdi mondani majdnem pont azt a részt, amit épp kerestem.

Szóval ebben a szivacsállatka létformában, az óceán pH értéke feletti aggodalmamban kezd bennem kikristályosodni a nagy világegyenlet, részint annak hatására, hogy naponta fel kell tennem azt a kérdést valakinek valamilyen formában, hogy miért? még egy ötévesnél is kitartóbban…

Szóval miért vagyunk itt, és miért arra megyünk tovább? És lesz válasz.