irodalom

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Egy budapesti társasház egyik lakója, kiszabadulva a sokadik emelet túlcivilizált világából, egy nap, egy kiskakassal tért haza. Az erkélyen rendezte be a madár szálláshelyét, aki hamarosan szülőjeként tekintett rá, jókedvűen bólogatott, ha arra járt, egyébként kicsit értetlenül bámult le a szűkös erkélyről a hatalmas forgalomra. Sose tudjuk meg, hogy mit gondol egy kakas, amikor villamosokat, buszokat és hatalmas tömeget lát, olyan madártávlatból, ami egyébként soha nem vált volna osztályrészéül.

Hajnalonta persze kukorékolva üdvözölte a napot, mert bár igyekeztek letakarni a ketrecet, amiben lakott, a természetet nem lehet csak úgy, városiasan kikapcsolni. A szomszédok kissé morogtak emiatt, de nem teljes őszinteséggel, valahol az ő életük is vidámabbá vált, ha kinéztek az ablakon, és a fényreklámok mellett, egy fehér tollú kakas sétált az ablakpárkányon.

Nyáron a kertben élt, drótketrecében kapirgált  a nagy házak között eldugott kis zöld réten, gazdája minden nap lement hozzá, megetette, megitatta, próbálta nevelgetni, hogy ne kukorékoljon olyan hangosan, ez itt a nagyváros, itt mások a szabályok, de csak szeretettel, látszott, hogy a kakas érzi, nem kell ezt olyan komolyan venni.

Egyik reggel azonban végső összecsapásra került sor a természet törvénye és a városé között: valaki agyonverte a kakast. A gazdája találta meg, mikor reggelit vitt neki, kicsit leplezett, gyermeki lelkesedéssel.

“Hívjam a rendőrséget?” – gondolja. Vissza se köszön, csak értetlenül bámulja a lift piros gombját.