Amerikai indiánokkal leveleznek, eszközöket gyártanak, saját világot építenek ahol mindenki bízik mindenkiben. Az ávónak ez persze nem tetszik. Egyiküket beszervezik.

Vajon mondhatja egy ügynök, hogy ő csak jót akart? Egyáltalán miért szerveznek be valakit? Mi a különbség ügynök és ügynök, tartótiszt és tartótiszt, barát és barát között? Fognak valaha tisztán látni az utódok? Hogy ítéljük meg ezeket a helyzeteket? A legjobb, ha sehogy?

A Radnóti színház számára készült darab nagyon sokoldalúan, érzékenyen nyúl a témához. A rendezés és a díszlet szokatlan, de nagyon jól harmonizál a darabbal.

Fantasztikus, csak ajánlani tudom. 16 évtől.

Igyunk a vén, lila Hölgyre,
Nem adja fel a reményt,
Nem jut el soha a völgybe,
Mit papja neki ígért!

Igyunk a sápadt árvára,
Bûnérõl, õ nem tehet,
Igyunk a hûtlen anyára,
Ölére, mit úgy szeret.

Oly sokáig voltunk lenn,
Hogy nem is tudjuk, milyen fenn.

Igyunk az új Istenekre,
Mosolyuk egyre nagyobb,
Nem tettem ellenünk semmit,
Azt hiszik, nem is vagyok.
Gondolj egy összetört arcra,
Gondold el, mitõl ilyen,
Gondolj a holnapi napra,
Ne legyen ugyanilyen!

Tudom, azt hiszed rólam,
Ismerem jól a világot,
De nem tudok mondani semmit,
Magam is csak várok, várok.

Hobo Blues Band

Színésznek lenni érdekes dolog. Volt idő, hogy úgy gondoltam nem olyan nagy szám. Talán Cseh Tamás győzött meg arról, hogy az előadóművészet is valami, mert én valahogy még úgy jöttem ki a színházból, hogy jó ez a Csongor és Tünde, de ez nem Sinkovits érdeme, inkább talán Vörösmartyé…

A színészek olyan átéléssel, hevességgel adnak elő egy-egy részt, ahogy a valóságban senki se tenné, de ez talán nem is baj, mert ilyen szövegek úgysincsenek a valóságban. De akkor mire való ez az egész? Valószínűleg valami színjátszó féle barátomat kéne megkérdezni erről… Talán ez is a díszlet része? az érzelmi díszlet? Félre ne értsetek, nem cinikusan mondom, csak eltöprengtem, hogy miben is áll a színész feladata, amikor a darabot értelmezi és egy ilyesmi részhez ér:

Mercutio:
Ahá! te Mab királynénak hiszel!
A tündér-bába – ő lepett meg éjjel!
Oly csepp alakban jár, mint egy agátkő
Szenátorok pecsétgyűrűiben.
Szemernyi kis fogattal vágtat át
A jámbor alvók orrán éjszaka.
Kerékküllői – egy-egy hosszú pókláb.
A hintóernyő – gyenge szöcskeszárny.
Lehelletfínom pókfonál az istráng
S harmattól ázott holdsugár a gyeplő.
Az ostornyél tücsökcomb, szíja hajszál.
Fakó kabátos szúnyog a kocsis -
Akkorka sincsen, minta a kis nyüvecske,
Mit ujjából kapak ki rest cseléd.
A hintó egy kirágott mogyoró
(Mókus mester faragta, s vén kukac,
A tündérek bevált bognárai.)
Ezzel hajt át Máb szeretők agyán -
S az álmuk éjről éjre szerelem;
Udvarnok térdén – s álma bókolás;
Fiskális ujján – s álma illeték;
Kisasszony ajkán – s álma csókra csók;
(De pörsenést is vet reá gonosz Mab,
Ha sok nyalánkság ízét érzi rajta!);
Majd udvaroncnak orrán vágtat át
S az rögtön ritka rendjelet szagol.
Majd dézsma-süldő farka végivel
Szendergő káplán orrlyukába  piszkál -
S az jó zsiros papságrul álmodik.
Majd egy vitéz nyakán nyargal keresztül -
S lesz annak álma nyakszelés rogyásig,
Spanyol pengék, lesállások, csaták,
És vége-hossza-nincs dorbézolások -
Vagy feldübörgő riadó-dobok,
Melyektől ébred Istent emlegetve,
S morogva fordul másik oldalára.
Mab fonja össze paripák sörényét;
Hajadba ő süt babonás gubancot,
S átokkal ver, ha szét mered bogozni.
Ő nyomja meg a lányt, ha háton alszik:
Lidérc módjára így ad néki leckét,
Hogy jó menyecske váljék majd belőle.

Ebben a minimál rendezésben talán az volt az érdekes, hogy díszlet és minden más híján a két színész volt az egyetlen csatorna, ami Shakespeare és közöttünk adódott. Nincs is más, csak a szöveg, az kel életre. Két emberben, de végül is én meg csak egyedül vagyok, nem olyan lehetetlenség az. Épülget a szöveg, először nagyon vicces, aztán érdekes, de végül teljesen működik a Rómeó és Júlia, dráma van, szerelem és szomorúság. A két színész nem csak a történetet játssza el hanem -nehéz ezt elmagyarázni- valahogy szabadonengedik a drámát, hadd garázdálkodjék kedvére.

És tükrünk szétszórt szilánkjait
Shakespeare úr ragasztja, foltozza itt.
Mi itt állunk, és a szánk nyitva van:
Hogy miket tud ez a Shakespeare William

(in: Tánczos Vilmos: Elejtett szavak – egy csíki székely ember nyelve és világképe)

Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki — ég se zeng — föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; — s korok történetét
szerezte meséskönyvedül — s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: — úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

(1918. ápr.)

Hajnalonta persze kukorékolva üdvözölte a napot, mert bár igyekeztek letakarni a ketrecet, amiben lakott, a természetet nem lehet csak úgy, városiasan kikapcsolni. A szomszédok kissé morogtak emiatt, de nem teljes őszinteséggel, valahol az ő életük is vidámabbá vált, ha kinéztek az ablakon, és a fényreklámok mellett, egy fehér tollú kakas sétált az ablakpárkányon.

Nyáron a kertben élt, drótketrecében kapirgált  a nagy házak között eldugott kis zöld réten, gazdája minden nap lement hozzá, megetette, megitatta, próbálta nevelgetni, hogy ne kukorékoljon olyan hangosan, ez itt a nagyváros, itt mások a szabályok, de csak szeretettel, látszott, hogy a kakas érzi, nem kell ezt olyan komolyan venni.

Egyik reggel azonban végső összecsapásra került sor a természet törvénye és a városé között: valaki agyonverte a kakast. A gazdája találta meg, mikor reggelit vitt neki, kicsit leplezett, gyermeki lelkesedéssel.

“Hívjam a rendőrséget?” – gondolja. Vissza se köszön, csak értetlenül bámulja a lift piros gombját.

Arthur, Arthur, a köpeny a vállon,
a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt,
utazol Arthur, letelt az évad.
Bent áll a hajó, a hajó a kikötőben,
úgy ring, mint Európa, az alvó a völgyben,
Arthur, az évad, az évad elmenőben,
Arthur, lesz aranyad bőven,
na Arthur, lesz aranyad bőven!

Én ezeken sose szoktam elszomorodni őszintén mondva a dolgot, Sinkovits temetésére is valami más miatt mentünk ki, de ez most más. Az, hogy fejből tudom az összes lemezét, ami megvan, nem nagy szám, mert nem ő az egyetlen ilyen. Meg tudtuk már előre, hogy ez lesz, a Heti Válasz interjúról is sejtettem, hogy az utolsó lesz, és haragudtam, hogy miért nem sikerült valami értelmeset kérdezni tőle, de ezt most hagyjuk.
Talán azt mondhatom róla, hogy írt néhány olyan dalt, hogy azt már nem lehet meghallgatni, legalábbis nem úgy, hogy na berakok valamit, na mi legyen, itt van ez a Csehtomi, Budapest Budapest, oké legyen ez, hanem úgy, hogy, na van időm, akkor meghallgatom a bárányt az üres lakásban, de az akkor ünnep, vagy hasonló.
A dalai, most ahogy így szólnak, valahogy mind alkalmasak arra, hogy épp most idézzem őket, micsoda útjaim voltak nekem…

ilyen, ilyen, ilyen, ilyen sohase volt!