irodalom

Karácsonyra kaptam, és szinte azonnal el is olvastam. Részben azért mert ilyenkor ráérek, de azért is, mert nagyon jó. Fejes Endrét csak kicsit ismertem korábban, egész pontosan az egyik novelláját olvastam még évekkel ezelőtt.
Ez azonban nem novella, hanem egy körülbelül kétszáz oldalas regény. Egy fiatalember jelenik meg a hetvenes évek Budapestjén, láthatóan külföldi, erősen töri a magyart, talán görög diplomata… Különböző emberekkel kerül kapcsolatba, főleg nőkkel, akik rendre beleszeretnek. Feszült, töredezett történet, csak halványan látunk bele, sok fontos részlet kimarad. A srác nagyon zavarosan beszél, nem mindig könnyű kitalálni, hogy amit mond, azt helyesen mondja-e, komolyan, vagy tréfásan, szó szerint, vagy képletesen érti-e…
A végén persze egy elég ütős fordulat, a történetben is, és lélektanilag is, a vége nem túl vidám, ami Fejes Endrénél nem is meglepő.

Szürke szocialista hétköznapok, és álmodó emberek. Az vagy, akivé tettek, vagy az, akivé álmodod magad? Mit jelent őszintének lenni? Kik vagyunk valójában? Mit tehetünk azért, amire nagyon vágyunk? Mi fér e a korlátok közé? Mi fontos és miért? Mi a megbecsülés? Kinek mutatjuk magunkat? Mekkora veszteséget lehet elviselni és hogyan?

Kovács Misi barátom édesapjának, Kovács Istvánnak a könyvét tegnap fejeztem be. A könyv egy srácról szól, aki tizenéves korában a Rákosi korszakban él, eleinte nagymamájánál Igriciben, majd édesanyjával a Budakeszi tüdőszanatóriumban, egy sekrestyéből átalakított lakásban. Édesanyja telefonközpontos. Tizenévesen éli meg az 1956-os forradalmat. A könyv alapvetően a forradalom előtt játszódik, az ötvenedik évfordulóra mégis forgattak belőle egy filmet, ami javarészt a forradalomról szól a budakeszi “Pál utcai fiúk” szemszögéből. De én most a könyvről írok.

Nagyon érdekesen jön át benne a Rákosi korszak tudathasadása, amit egy gyerek alig tudott átlátni, egyszerre bálványozza a szovjet katonákat és a huszárokat, az iskolában sőt otthon is azt tanulja, hogy a Szovjetunió milyen csodálatos hely, de csak ki-ki csúszik itt-ott egy két megjegyzés egy bátor vagy elkeseredett embertől, hogy azért ezt a felszabadulást lehet ám máshogy is látni. Egyes szám első személyben, gyerek szemmel írja le az eseményeket, töredezett rövid mondatokkal, érdekes asszociációkkal, látványosan nem értve a lényeget. Vagyis a történelemkönyv típusú lényeget. Mert sokszor nagyon találó és sokrétegű megjegyzéseket tesz magában, jobban leírja a szocializmus lélektanát mint egy bekezdéses magyarázat, és az orwelli tudathasadás (duplagondol) is sokkal szebb így. Hasonlóan az általam ismert kortársakhoz, ez is szubjektív-realista, gondolatiságában sokkal töredezettebb, élő közvetítés szerűbb, mint mondjuk egy Jókai. Félelem, titkolózás, abszurditás, elnyomás, érthetetlenség, hősiesség, naivitás, őszinteség – eredetiben, első kézből.

Én már alig életem a kommunizmusban, szám szerint két apró emlékem van csak, ami tényleg a múlt rendszerhez köthető, szóval nekem ez teljesen másként szól, mint annak aki ott volt. Mégis úgy érzem, hogy jól átadja a múlt rendszer hangulatát, azt ahogy egy hétköznapi ember látta a fura, disszonáns világot. Szerintem nem kifejezetten ötvenhatos regény, a könyvben 152 oldalból csak az utólsó 12 szól kifejezetten a forradalomról, de a hosszú előkészítés is segítheti 56 megértését. Egy kedvenc kifejezésem jut eszembe erről a gyerekszemmel írt történelemről: a szubjektivitás sajátos objektivitása.

16 évtől nagyon ajánlom mindenkinek. A szerző egyébként történtész. Itt megtalálható a könyv, és nálam sokkal okosabb kritikák is róla…