Meghalt egy magyar katona Afganisztánban. Az Index szerint a jó oldalon állunk, mások szerint nem. Török Gábor az értelmes vitát hiányolja – joggal, bár nem az első eset, hogy nálunk ez elmarad.
Szerintem nem honvédő háborúra nincs mentség, pláne nincs kötelesség. Aki kiment, tudta hogy hova megy, de még ha nem vesztettünk volna egyetlen embert sem, vagy teljesülne bármilyen feltétel, nem értenék egyet azzal, hogy ott magyarok harcolnak, vagy csinálnak bármit az amerikaiak oldalán.
Miután túllendültünk a Washingtoni szerződés 5. pontján (ami szerintem nem teljesült 2001-ben, de ez már a jogászok dolga) hamar eljött az a korszak, amikor Amerika a demokráciát igyekezett elvinni a Közel-Keletre. Először Afganisztánba, majd Irakba, és Irán is sorra kerülhet, ezt jól tudjuk.
A demokráciát odaviszik fegyverrel.
Érdekes, hogy demokrácia ügyben mind a liberális, mind a konzervatív politikai irányzat hajlamos kudarcot vallani, és nem véletlenül. A liberálisok a demokráciát eléggé technokrata szemmel egy szisztémának tartják, amiben a szabályok között lehet bármit csinálni. (Bármit, amihez jogod van, és az a jó, ha minél több van…) Liberális szemmel a szimbolikus intézkedéseknek, közjogi formaságoknak csak kevés értelme van, hiszen egy rendszer olyan, amilyenné alakítják, értelmes emberek tudnak bánni vele, a buták meg úgyse tudnak bánni semmivel.
A konzervatívabbak valamilyen hagyományt, egységes ezeréves nemzetet, Koronát, Alkotmányt szeretnének. A zászló szent és sérthetetlen, azonban mindenkit szerettel várnak alatta – tényleg. Saját konzervatívjaink is szeretik a szimbolikus gesztusokat, 2000-ben a Szent Koronát vitték át a parlamentbe, most pedig először Nemzeti Együttműködést szerveznek, majd alkotmányoznak. Hagyományt akarnak teremteni és újraéleszteni.
Van valami közös Magyarországban és Afganisztánban.
