Klettersteigezni voltunk. Megtanultam, hogy mennyit ér a racionalitás: halálfélelmem volt egy olyan helyen, ahol objektíve nem voltam nagyobb veszélyben, mint amikor reggel nem a zebrán megyek át a villamosmegállóba. A halálfélelem nem vicces dolog, és ezt a szót most nem a szokásos hatásvadász kedvem mondatja velem: teljesen eldobtam akkor a láncot. Egy kb. függőleges falon másztunk fel, némi biztosítás mellett, alattunk nagyjából 50m-es mélység, talán több. Kecskék szaladgáltak arcukon cinikus vigyorral, és focilabdányi köveket rugdostak unalmukban, míg én kapaszkodtam fel nagy elszántsággal. Amíg a kezem meg nem unta. Elfáradt, elengedte a drótkötelet. Görcsös és hiábavaló erőfeszítés, lassított felvétel, kiabálok, de már esek lefelé. Ezen a ponton egy kicsi kétségem se volt afelől, hogy meghalok, kész vége. Nem pergett le az életem, viszont ordítottam. Alattam a mélység, de 2m után elfogyott a heveder, kattant a karabiner és egy szelíd rántással megálltam. Kb fél másodperc. Nem volt jó. Nem volt felszabadító, nem volt biztonságos érzés, hogy elkapott. Az ösztöneim nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy élek, és a nyilvánvaló bizonyíték a bizalom helyett a kételyt növelte bennem. Ott lógtam. Aztán úgy öt perc múlva összeszedtem magam, felmásztam a következő pihenőig, gépies mozdulatokkal. Ezzel jöttem magamnak, kicsit a hegynek is. Nem lett jobb tőle egyébként. Ha az embernek egyszer igazi halálfélelme van, akkor sok mindent máshogy kezd látni, legalább is egy időre. Azt nem mondom, hogy megváltozik az élet, de azért számít. Az is számít, ha valaki más hoz le, úgy, hogy te semmit nem tehetsz azért hogy megvédd az életed. Átmenetileg lemondasz erről a jogodról valaki más javára. De egyébként élek és jól vagyok. Megyek máskor is, és ajánlom mindenkinek. A leesést is. A halál adja meg az élet ízét, legalábbis részben biztos.

A mai napon valaki más blogjának egy bejegyzését ajánlom figyelmetekbe. A fickó amúgy tömören és pontatlanul összefoglalva managementről ír, és ma ha nem is rengette meg az eget, de mégis szívemből szólt, ha megengedhetek magamnak egy ilyen szentimentális kifejezést. Szóval olvassátok el ezt, különösen az iskoláról szóló részt, mert az nem csak igaz, de egyben tragikus is.

Gondolkoztam azon, hogy hosszan elelmélkedem itt azon, hogy miért kell egy ilyen alkotóközösséget bezárni, de igazából teljesen felesleges. Miért kell valamiféle "üzleti hasznosítás" érdekében, vagy rosszabb esetben erre csak hivatkozva bezárni valamit, ami működik és sokan szeretik? Nézzétek meg...

A múlt héten kezdte játszani a Cikró-Gejzír mozi az Emberek és istenek című francia filmet. A film a Cannes-i filmesztivál nagydíját nyerte el, és meg is érdemelte. (Egyébként általánosságban is az a véleményem, hogy Cannesre sokkal fontosabb odafigyelni, mint az Oscar gálára) (A mostani politikai helyzetben talán még érdekesebb: a film Algériában játszódik, ahol épp a napokban kapcsolták le a közösségi internetet, mert a folyamatok kezdenek Egyiptomra emlékeztetni.) Iszlám állam. Emberek, hatalom, terroristák, és egy békés falu egy francia ciszter kolostorral. Bizonyos értelemben vallásos film, ezúttal mellőzve a szokásos pátoszt, egyszerűen csak bemutatja a szerepüket a falu életében, ahogy két távoli rokon vallás jól megfér egymással, ahol az emberek egymásra utaltsága nem függőség, hanem közösség. Megjelenik egy terrorista csoport. Nem is derül ki, hogy valójában mit követelnek, csak azt tudjuk, hogy időről időre megölnek embereket, gyakran európaiakat. Menjenek, vagy maradjanak? Otthon várja őket Franciaország, más kolostor, más élet. Nem kötelező maradni, de valahol nem lenne hiteles elmenekülni, ezt érzik. Nem meghalni jöttek, ez nem az a vértanús film... Egyrészt a hit, másrészt a hűség nagyon emberi oldaláról, egy nagyon realista, puritán film, igaz történet alapján. Nagyon ajánlom (14 év fölött).

Csak egy felvetés: milyen lenne az a világ, amiben boldog és elégedett lennél? Milyen lenne külsőre? Milyen házak lennének benne, milyen városban vagy faluban laknál, milyen környéken? Milyen emberek vennének körül? Milyen parkok, terek lennének? Hol töltenéd a szabadidődet? Mennyi szabadidőd lenne? Kikhez laknál közel? Kikkel lennél együtt sokat? Mivel foglalkoznál? Mi lenne a munkád? Mit tanulnál? Mit ennél? Hol aludnál? Melyik országban, milyen nyelven, melyik könyvből, milyen ízűt, puhát vagy keményet, hideget vagy forrót, gyorsat vagy lassút? Vele vagy nélküle, küzdve vagy pihenve, ezért vagy azért, meghalva vagy élve. Találkozni, felrohanni, észrevenni, megtanulni, odaadni. Azt kéne, nagyon. És mit tettél ma ezért? Mit tettél ma?

Jelenleg a Móricz Zsigmond körtéren egy legalább 75 éves ember szórólapokat osztogat. A hetes buszról leszállókra építette a stratégiáját. A szemében komoly eltökéltség csillog, mintha minden egyes papírt személyes ügynek tekintene. Vasalt rövidnadrág, galléros fehér ing, vékony kék csíkokkal.

Jogszerű, de erkölcstelen. A jogászok egyik fele szerint, ilyesmi nem is létezhet, hiszen a jognak és pláne az Alkotmánynak szellemisége van, erkölcsi tartalma, és ha nem puszta algoritmusként értelmeznénk, akkor az erkölcstelenségek döntő többségéről kiderülne, hogy nem is volt jogszerű. Ilyen példa, hogy azok a szerződések, amelyek áron alul privatizálták az állami vagyont az elmúlt 20 évben, lényegében hűtlen kezelésnek és hasonlóknak mondhatók, így a szerződés törvényellenes, tehát semmisnek tekintendő, és az aláírás előtti állapot kellene érvényes legyen. Ha nálam joghoz jobban értő mond ilyeneket, sokak szeme felcsillan, valamiféle történelmi igazságtétel jelenik meg szemük előtt, de végül persze csalódniuk kell, függetlenül attól, hogy igazuk van-e. Hasonló érzelmeket kelt, ha a kommunizmus vezetőinek elkésett felelősségre vonása, vagy a BKV ügyek kerülnek terítékre. Kétségtelen, hogy a múlttal való szakítás fontos eleme lett volna, hogy az MSZMP vezetőket legalább a közügyek gyakorlásától eltiltsuk, de ennek számos gátja volt és van is. Az egyik ilyen, hogy a Fideszben is van egy csomó volt párttag, némelyiknek elegáns állása is volt, mint például Schmitt Pálnak. Az emberek hasonlóan jogos igénye lenne, hogy azok a több-tízmilliós végkielégítések se maradjanak következmény nélkül, de a jelek szerint, ez a vágyuk nem fog teljesülni. Ennek a tetejébe jön az a tény, hogy a mai Alkotmányunkat egy olyan parlament szavazta meg, ami még bőven a kommunista rendszerhez tartozott. Az Alkotmány tartalma ugyan nem rossz, de ez mit sem változtat azon, hogy a mai rendszerünk legális, de nem legitim - mondják egyesek. Ez a probléma sokszorosan ismétlődik a magyar közéletben, elkezdve Horn Gyula "na és?" kérdésével, amikor a 3/3-as múltját firtatták, folytatva Gyurcsány nyilvánvalóan illegitim második ciklusával, és sajnos befejezve a mai köztársasági elnökkel, aki bár papíron nyilván független, a valóságban azonban nyilván nem az, ezt nem is nagyon tagadja. A kérdés az, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Mondhatná valaki, hogy a jó erkölcs fölötte kell álljon az ilyen visszásságoknak, és börtönbe kell ültetni Biszku Bélától kezdve Gyurcsányig mindenkit, a BKV-s végkielégítéseket vissza kell venni, hiszen a világ legnyilvánvalóbb dolga, hogy rettenetes bűn megtorolni 56-ot, ilyen cinizmussal bevallani a hatalom hazugsággal való megszerzését, és tízmilliókat elvinni a semmiért.

Read the rest of this post »

Na ez a nap is eljött: egy régi, még hetiválaszos barátom lefordította (feliratozta) az ateisták kedvenc videóját, amit már annyiszor linkeltetek itt is, meg kaptam meg máshol is, és mindig lusta voltam megnézni. Most megnéztem. Kb. egy órás, több részes, de itt egyben látható reményeim szerint. Szerintem Coyne tök jó a videóban. Az ateisták úgy érzik Dawkins bedarálja. Kezdjük azzal az alapkérdéssel, hogy ez hogy lehet. Dawkins szerint Coyne egy "double thinker". Ez a szép kifejezés Orwell 1984 c. könyvéből származik, és azt a mentális mechanizmust jelenti, amikor a nagy pszichés nyomás hatására elhiszel egy olyan mondatot, hogy "a napi csokoládé fejadagot 80g-ról 50g-ra növeltük" Dawkins ott téved, amikor azt hiszi, hogy az igazságkeresés egyetlen járható útja a modern tudomány. A modern tudomány ugyanis a természet jelenségeinek matematikai absztrakciójával dolgozik, ráadásul nagyon hatékonyan.  Ha azonban egy olyan kérdést teszünk fel, ahol a kérdés lényege, hogy a természeten kívüli dolgot firtat, akkor semmi okunk a természetben megszokott módszereket és kritériumokat használni.

Read the rest of this post »

Fogalmam sincs, hogy milyen politikusok voltak, akik meghaltak. Még kevésbé tudom, hogy milyen katonák, meg milyen feleségek. Nyilván nem ez a fontos, de valahogy fura módon, sokszor akkor leszünk valakire kíváncsiak, amikor meghal és már hiába. A lengyel repülőszerencsétlenség súlyosságát akkor éreztem meg, amikor elgondolkodtam, hogy vajon mit éreznék, ha ez nálunk történt volna, köztük az általam nagyon tisztelt Sólyom Lászlóval. Meg azon is elgondolkodtam, hogy mit érezne a magyarság. A lengyelek szomorúak, méghozzá sokan és nagyon. Látszik a képeken. Gondolom, hogy az ő politikájuk se mentes az anyázástól, az érdekek hajkurászásától, most mégis közösen élik át ezt a tragédiát. Utálom a pátoszt, de azt hiszem, most ez történik.

Read the rest of this post »

A test-lélek kérdéssel az a fő nehézség, hogy nyilvánvalóan kimerészkedik a modern tudományos szemléletmód keretei közül. Az emberek mégis felteszik, mert fontos nekik. Többségünknek van valami eléggé szubjektív, de mégis nehezen letagadható élményünk arról, hogy többek vagyunk az anyagnál. Sok vallásos élmény is ide tartozik, de nem csak azok. Csoda, vagy hazugság? Állandóan olyanokkal jönnek hozzám az ismerőseim, hogy mit gondolok a homeopátiáról, az akkupunktúráról, hogy olvassam el a Belső utazást, és nézzem meg ezt a filmet, és mondjak valamit. Mások meg azt mondják, hogy a betegségek 80%-a, sőt, az összes lelki alapon alakul ki. Az alternatív gyógymódokat leíró könyvekben kivétel nélkül találtam már akkora marhaságot, ami az egész alól kihúzta a szőnyeget. A felsorolt néhány eset innentől kezdve könnyedén hazugságnak minősíthető, ha szembeállítjuk a modern orvostudományban elterjedt többezres mintán dolgozó kutatásokkal. Ebből az egészből az következik, hogy az emberek gyanakvással közelítenek az alternatív gyógymódokhoz, ugyanakkor újra és újra próbát tesznek velük, mert be kell látnunk, hogy a modern mainstream orvoslás gyakran rengeteg szenvedés árán is csak részeredményeket tud felmutatni, vagy azt sem. Eljönnek hozzám, megmutatják a könyveiket, filmjeiket, és abban reménykednek, hogy életben hagyom a reményüket, hogy meg lehet gyógyulni minden féle rémes kórképből meditációval, energiagyógyászattal és hasonlókkal.

Read the rest of this post »