A meccset azonban megnyertük. Hátvéd voltam, vagy középpályás jó esetben. Megint Dunabogdány, lázas készület, majdnem belehaltunk, alig készültünk el, szakdoga, kis személyes ügyecskéink, fogcsattogtatva közelítő megvadult államvizsgáink és lecsendesíthetetlen belső igényünk egy saját életre, vagy legalább egy útra, ami oda vezet. Meg kell mondjam, hogy nem sikerült úgy felkészülni ahogy illik, ahogy szoktuk, ahogy abban a bizonyos könyvben leírták valakik nem is tudom honnan kitalálva az igazságot. A kegyelem azonban a természetre épít – már, ha hagyják, hogy megtegye.
A csend akkor is működik, ha nem akarod, ha küzdesz ellene. A legerősebb. Fél nap után megnyugszol, két nap után felbuggyannak a lélek rothadó lilászöldes vizihullái, néhai arcuk korábbi önmagadra emlékeztet, már amit felismerhetsz belőle. Ilyenkor legjobb volna motorcsónakokat dobni a tóra, hogy füstöljék, kavarják újra fel a tavat, mert ami sok az sok, de a csend erősebb a motorcsónakoknál, marad az undor, de most nem mentünk ilyen messzire, a félnapos is elég volt.
Az emberben az a jó, hogy önmagával többnyire egy szinten van, önmagával találkozni ezért legalábbis érthető, csak idő és őszinteség kérdése a dolog. Ha ez mégsincs így, az azért nehéz feladat szegény vezetőnek, egy lélek agresszív meghackelése, mikor hegyi levegőhöz szoktál, de csak zöldes füstöt látsz… Mert az ember néha mindent megtesz azért, hogy legfőbb vágyai ne teljesüljenek.
nagyon jó érzés volt, tényleg.