Először is az Erzsébet pincéről. Tokaj belvárosában egy kis családi pince. A pince története az 1700-as évekre nyúlik vissza, szolgálta a cári oroszországot, az Andrássy grófokat, ma pedig a Prácser családot. 15 hektáron gazdálkodnak természetbarát módon művelve a szőlőt, és kímélő eljárásokkal készítve a bort. 3 féle bort kostoltunk. Az első egy száraz Tarcal-7 volt, ami -mint megtudtuk- még kísérleti állapotban van, ennek ellenére tényleg fantasztikusan finom, vettem is belőle egy üveggel. A neve B7, termőhelye, a Betsek dűlő után. Ezen kívül egy kövérszőlőt és egy 5 puttonyos aszút kóstoltunk, ezek is nagyon szépek voltak – igazából a sok pince közül rájuk emlékszem a legszívesebben: kedves fogadtatás, szép pince, és nagyon jó borok.

A Tokaji borvidék nem azonos Tokajjal. A legtöbb időt Erdőbényén töltöttük, ahol jónéhány pincét megismertünk, akik ún. “kézműves borászattal” dolgoznak. A kedvencem valamiért az Ábrahám pince lett, ahol két filozófus készít kiváló borokat, de beültünk a Karádi és Berger féle romkocsmába is. Ide telepítette a Béres család is a hatalmas pincészetét, ami méretei miatt már inkább egy gyárra emlékeztet, de a boraik nekik is nagyon jók.

Beszélgettünk Homonna Attilával is, aki az egyik legmenőbb borász a környéken. Bio műveléssel gondozza a szőlőit, rendszeresen végigjárja és kézzel szedegeti le a beteg leveleket. A borkészítésnél csak hagyományos eljárásokat használ: “technológia nélküli technológia”. Így elmesélni kicsit meseszerű, hogy korábban marketinges volt, és rájött, hogy ez valahol egy értelmetlen életforma, és elment segédmunkásnak francia borvidékekre, így lett belőle borász – nem félt nagy kockázatot vállalni.
A személyisége ma is nagyon agilis, fontos szerepe van az erdőbényei fesztiválok szervezésében, nem bízza a véletlenre a dolgokat. Tényleg fantasztikus borai vannak, tőle is vettem egy palackkal: 2005-ös “Édes hármas” – egyszerre aszú, kései szüret és szamorodni.

Szóval Erdőbénye hatalmas. Ha tehetem visszamegyek még idén, a Bor Mámor Bénye fesztiválra augusztusban…

És végül pár fénykép. Nem én készítettem őket, mert én kedvenc borászaimhoz hasonlóan hagyománykövető eljárásokkal dolgozom, azaz filmre, de a tükröződő pohár azért az enyém, ezt talán nem túlzás kiemelni…

via fubiz

Egy rejtélyes idegen kér menedéket Dogville városában. A helyiek befogadják, kezdetben segítik is, majd egyre keményebb árat kérnek a védelemért. A vége nagyot csattan.

Társadalmas film. Szerepek, betegségek, álarcok, érdekek, közösség, romlatlanság, megbocsátás, etika, társadalmi rétegek, különbség tolerálása – és mindezek relativizálása. Ami a felszín alatt van és a hozzá kapcsolódó értelmiségi elmélkedések. Vajon mi okozza a világunk elképesztő visszásságait? Vajon ki tehet róla? Csomó kérdés felmerül ebben a végtelenségig lecsupaszított és túlfeszített filmben.

Szerintem zseniális, 18 év alatt esély sincs megérteni, afölött viszont kötelező.

The Glitch Mob – Nalepa Monday remix

Amerikai indiánokkal leveleznek, eszközöket gyártanak, saját világot építenek ahol mindenki bízik mindenkiben. Az ávónak ez persze nem tetszik. Egyiküket beszervezik.

Vajon mondhatja egy ügynök, hogy ő csak jót akart? Egyáltalán miért szerveznek be valakit? Mi a különbség ügynök és ügynök, tartótiszt és tartótiszt, barát és barát között? Fognak valaha tisztán látni az utódok? Hogy ítéljük meg ezeket a helyzeteket? A legjobb, ha sehogy?

A Radnóti színház számára készült darab nagyon sokoldalúan, érzékenyen nyúl a témához. A rendezés és a díszlet szokatlan, de nagyon jól harmonizál a darabbal.

Fantasztikus, csak ajánlani tudom. 16 évtől.

Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy elég hosszú sort kellett kiállni, de végül a többség úgy tűnik a Boticellire ment, legalábbis ezen a kiállításon nem volt tömeg. De mivel azt vasárnap bezárták, talán ezután könnyebb lesz bejutni.

Aki sztárokat akar látni, annak van Sarkantyúvirág Matissetól és Híd tavirózsákkal Monettól. Úgy tükröződik a folyó, hogy szinte bele akarsz nyúlni a vízbe.

Van egymás mellett egy Braque és egy Picasso, és végre sikerült megfogalmaznom magamnak, hogy miért különbözik olyan jellemzően a két kubista: az előbbi mindent szabályos testekre redukál, az utóbbi a valóságot tördeli. Tényleg érdekes, azt hiszem ez általánosságban is elmondható róluk. Persze nem halmoztak el, összesen két Picasso van, de megbocsátjuk.

A legjobbak nem a leghíresebbek, és nem csak azért, mert a leghíresebbek legjobbjai nincsenek itt. Nálam Jean-Louis Forain Bál a párizsi operában-ja vitte el a pálmát meg Amédée Ozenfant Kompozíciója.

Van Gogh persze zseni, még talán nagyobb zseni, mint a többiek. Egyetlen közepes képe sincsen, csak óriási, hatalmas, fejbeverő, nincs kivétel.

Maurice Denis feleségéről készült képe is nagyon érdekes. Ez a kép sajnos nem tudja tökéletesen visszaadni a színeket, de azért valamit mégis elárul a nő különös aurájából, a háttér furcsa fáiból és felhőiből. Különleges hangulatú kép. Van benne valami túlvilági, valami nagyon lágy.

Egyébként érdemes a képeket nagyon közelről is megnézni: kiderül, hogy hogy mozgatta az ecsetet, mennyi festéket tett fel, és ha a teremőr rád nem szól, amikor öt centiről nézed, egy egészen új arcát mutatja meg a kép. Megértheted, hogy miért sugározza azt a hangulatot, hogy milyen mozdulatokkal festett a festő, milyen a vászon szövése, szóval egy egészen más világ.

Végül pedig a másik nagy kedvenc, ami előtt hosszasan álltunk: Felix Valotton Kikötője. Nem tudom megmondani, hogy miért pontosan. A móló vonala, a hajók nyugalma, a víz tükröződése, a színek… csak azt tudom, hogy el szeretnék menni erre a helyre, leülni a kikötőbe egy nyári estén és nézni, hogy nem történik semmi.

A régi festészetnek teljesen más hangulata van. Mindenki ugyanazokat a dolgokat festi. Ha valaki női melleket akar ábrázolni, akkor arra gyakorlatilag két lehetősége van, vagy egy Madonna lactans, vagy egy Vénusz születése. Illetve az egész művészet dolog teljesen mást jelentett.

Míg az impresszionistáktól elkezdve azt szoktuk meg a művészektől, hogy valami nagyon belső, nagyon individuális dolgot adnak közre, hogy nem a kép tárgya, hanem egyre inkább a személyes viszony a lényeg, a korábbiaknál ez a lehetőség fel se merül. Van azért persze egy-két arc, amiben szemlátomást belefeletkezett az alkotója, de akkor is lényegileg más a hozzáállás.

Azért persze -félreértés ne essék- szép. Mondanám, hogy van egy hangulata, mert van, de a tömeg miatt, ebben kevésbé volt részem, de azért van neki. Valami ünnepélyes.

Az jutott eszembe, amikor Velencében voltam, és a művtöris nagymamámmal egész nap a Verocciokat hajkurásztuk. Hát, jó régen volt…

Tiziano az egyik legnagyobb zseni, az ő emberei élnek, nem sablonok, nem is érdekel a kép címe (xy főúr), anélkül is működnek, van személyiségük. Emellett talán Rafaello érdekes még, őt tudom valamelyest megismerni felirat nélkül is, van valami karakteres az arcaiban. Meg Leonardonak is, de neki kevésbé. Vagyis én kevésbé ismerem meg.

Amúgy a Hölgy hermelinnel pedig tényleg jó kép, a lánynak van személyisége, nézése, szimpatikus lehetett…

Színésznek lenni érdekes dolog. Volt idő, hogy úgy gondoltam nem olyan nagy szám. Talán Cseh Tamás győzött meg arról, hogy az előadóművészet is valami, mert én valahogy még úgy jöttem ki a színházból, hogy jó ez a Csongor és Tünde, de ez nem Sinkovits érdeme, inkább talán Vörösmartyé…

A színészek olyan átéléssel, hevességgel adnak elő egy-egy részt, ahogy a valóságban senki se tenné, de ez talán nem is baj, mert ilyen szövegek úgysincsenek a valóságban. De akkor mire való ez az egész? Valószínűleg valami színjátszó féle barátomat kéne megkérdezni erről… Talán ez is a díszlet része? az érzelmi díszlet? Félre ne értsetek, nem cinikusan mondom, csak eltöprengtem, hogy miben is áll a színész feladata, amikor a darabot értelmezi és egy ilyesmi részhez ér:

Mercutio:
Ahá! te Mab királynénak hiszel!
A tündér-bába – ő lepett meg éjjel!
Oly csepp alakban jár, mint egy agátkő
Szenátorok pecsétgyűrűiben.
Szemernyi kis fogattal vágtat át
A jámbor alvók orrán éjszaka.
Kerékküllői – egy-egy hosszú pókláb.
A hintóernyő – gyenge szöcskeszárny.
Lehelletfínom pókfonál az istráng
S harmattól ázott holdsugár a gyeplő.
Az ostornyél tücsökcomb, szíja hajszál.
Fakó kabátos szúnyog a kocsis -
Akkorka sincsen, minta a kis nyüvecske,
Mit ujjából kapak ki rest cseléd.
A hintó egy kirágott mogyoró
(Mókus mester faragta, s vén kukac,
A tündérek bevált bognárai.)
Ezzel hajt át Máb szeretők agyán -
S az álmuk éjről éjre szerelem;
Udvarnok térdén – s álma bókolás;
Fiskális ujján – s álma illeték;
Kisasszony ajkán – s álma csókra csók;
(De pörsenést is vet reá gonosz Mab,
Ha sok nyalánkság ízét érzi rajta!);
Majd udvaroncnak orrán vágtat át
S az rögtön ritka rendjelet szagol.
Majd dézsma-süldő farka végivel
Szendergő káplán orrlyukába  piszkál -
S az jó zsiros papságrul álmodik.
Majd egy vitéz nyakán nyargal keresztül -
S lesz annak álma nyakszelés rogyásig,
Spanyol pengék, lesállások, csaták,
És vége-hossza-nincs dorbézolások -
Vagy feldübörgő riadó-dobok,
Melyektől ébred Istent emlegetve,
S morogva fordul másik oldalára.
Mab fonja össze paripák sörényét;
Hajadba ő süt babonás gubancot,
S átokkal ver, ha szét mered bogozni.
Ő nyomja meg a lányt, ha háton alszik:
Lidérc módjára így ad néki leckét,
Hogy jó menyecske váljék majd belőle.

Ebben a minimál rendezésben talán az volt az érdekes, hogy díszlet és minden más híján a két színész volt az egyetlen csatorna, ami Shakespeare és közöttünk adódott. Nincs is más, csak a szöveg, az kel életre. Két emberben, de végül is én meg csak egyedül vagyok, nem olyan lehetetlenség az. Épülget a szöveg, először nagyon vicces, aztán érdekes, de végül teljesen működik a Rómeó és Júlia, dráma van, szerelem és szomorúság. A két színész nem csak a történetet játssza el hanem -nehéz ezt elmagyarázni- valahogy szabadonengedik a drámát, hadd garázdálkodjék kedvére.

És tükrünk szétszórt szilánkjait
Shakespeare úr ragasztja, foltozza itt.
Mi itt állunk, és a szánk nyitva van:
Hogy miket tud ez a Shakespeare William