Elkezdődött a PhD képzésem a közgázon, pontosabban a Corvinuson. Mindjárt az első órán elvállaltam, hogy referálok egy cikkből, gondoltam jobb túlesni rajta, meg gondoltam mi az nekem. Sokmindent gondoltam, semmi nem jött be. Egyrészt ha 30 oldalt ír a döntéseinkről a nagy Herbert Simon akkor azt nem fél nap feldolgozni, legalábbis most az elején még nem.
A legfurább az egészben az volt, hogy egy olyan paradigma ellen érvelt a cikk, amiről semmit se tudtam, mivel nem vagyok közgazdász, de a meglepetések itt még csak kezdődtek.
Én tartottam kb azt az órát, hát felkészültem kérdésekkel amiket meg szerettem volna vitatni a többiekkel. Arról szólt többek között a cikk, hogy a cégek rövidtávú döntései hogyan mennek szembe a saját hosszútávú érdekeikkel - egyszerű pénzügyi érdekeikkel is.
Hogy a management hogyan veri át a tulajdonosokat.
És ezen a ponton én még szóbahoztam nem-megújuló erőforrásokat is, és hasonlókat, azaz azt, hogy egész iparágak pusztítják ki önmagukat a rövidlátóságuk miatt.
És a közgazdászok nem igazán értették, hogy mit akarok.
Hogy a Föld erőforrásainak fogyása nem érdekli őket, arra fel voltam készülve, de arra nem, hogy a részvényesek menetrendszerű átverése sem, arra nem.
Rájöttem, hogy a közgazdászok nem gátlástalanok. Nem laza az erkölcsük és semmi hasonló.
Tökéletes tudathasadásban élnek: bizonyára rendes emberek, kedves családanyák és jó férjek és minden.
Nem relativisták, hanem érték-nélküliek a döntéseik. A dolgok nem jók vagy rosszak, hanem lehetségesek és nem-lehetségesek. A szakmájukban a jó és rossz szavaknak nem csak erkölcsi, de semmilyen értelemben semmi jelentése nincsen.
Bámulatos.