Irka-Firka

Van egy általános utálat a falfirkákkal kapcsolatban. Ez az esetek egy jó részében érthető, amikor csak annyi van odaírva, hogy hrgt vagy valami hasonló, akkor én is csak nézek, hogy, ez vajon mi és miért? Már vettem egyszer festékszórót, és tudom, hogy nem két forint, akkor meg pláne miért? Most volt a Designpumpán egy érdekes cikk, hogy egy hetedik kerületi iskola udvarára néző tűzfalat az 1000% kortárs művész csoport kidekorált, a gyerekek rajzaiból merítve ihletet. Azért azt mégis be kell látni, hogy jobb egy ilyen tűzfalat összefesteni, mint nem. Azon túl, hogy nyilván jobban néz ki, hogy az egész iskolaudvarnak jobb hangulata lesz tőle, ha a gyerekek egy ilyen környezetben nőnek fel, sok formabontó dologgal találkoznak, akkor megtanulják, hogy a lehetőségeik messze túlmutatnak a szokványoson, nem tilos kreatívnak lenni, és a körülöttünk élő világot felhasználni bármire, ami szép.
Media_httpmbloghudede_kydwt
Egyébként is úgy látom, hogy a művészeti oktatást teljesen újra kellene gondolni, és itt egy igen fontos szempont az, hogy a gyerekek milyen környezetben ismerkednem meg a művészet bármely ágával. Valójában elképesztően abszurd az, hogy azok a körülmények és módszerek, amik egyébként kiválóan alkalmasak matematika oktatásra, egyben a zenének és festészetnek is otthont kell adjanak. Hogy lehet egy zöld tábla előtt fehér krétával Michelangelo-ról, vagy Picasso-ról beszélni? Mikor Londonban a Tate Britain-ban jártunk, épp egy csapat iskolás sereglett be, mindegyik kiválasztott egy festményt és lemásolta, átdolgozta, szóval kapcsolatba került vele, hosszú félórákat töltöttek egy képpel, ami sokkal többet ér, mint akár a tanár úr diavetítése, ha egyáltalán idáig sikerül eljutni. De most nem erről, hanem a graffitikről...

Read the rest of this post »

Stradivari a metrón

Washington DC, metróállomás. Egy hétköznapi reggelen egy férfi besétál az állomásra, egy alkalmas sarokban lepakol, előveszi a hegedűjét a tokjából, és játszani kezd. Bach darabokat játszik, összesen háromnegyed órás a műsora. Ezalatt az idő alatt 1097 ember haladt el mellette. Többnyire középosztálybeli, értelmes emberek lehettek, mivel a többségük a közelben lévő állami hivatalokba igyekezhetett munkába. Nem jól ismert dallamokat, hanem a zenetörténet legnagyobb darabjait játszotta, amit katedrálisokban és hatalmas koncerttermekben hallhatunk hosszú évszázadok óta. Elsőként J. S. Bach "Chaconne" c. darabját játssza, ami szépsége mellett az egyik legbonyolultabb hegedűszóló, amit valaha írtak. Három perc múlva már 63 ember haladt el mellette, de csak ekkor történt meg, hogy egy férfi, bár meg nem állt, de odafordította a fejét, és észrevette, hogy valami srác zenél itt. Nemsokkal később egy nő bedobott neki némi pénzt, majd egy férfi rövid időre a falnak támaszkodva hallgatta a játékot. A háromnegyed órás előadás alatt összesen hét ember állt meg, nagyjából egy-egy percre. Huszonheten dobtak be pénzt, összesen 32 dollárt. Mindezt azért tudjuk ilyen pontosan, mert egy rejtett kamera rögzítette az eseményeket. A hegedűművész Joshua Bell volt, a világ egyik leghíresebb előadója, aki két nappal azelőtt a Bostoni állami hangversenyteremben játszott, ahol egy jegy átlagosan száz dollár volt. A földre tett tokból egy három és fél millió dollár (vagy inkább felbecsülhetetlen) értékű Antonio Stradivari féle hegedűt vett elő, amit 1713-ban készített az olasz mester. Mégse hallgatta szinte senki.

Az előadást, vagy inkább a kísérletet a Washington Post szervezte 2007-ben, az eseményről írt cikkre Pulitzer díjat is kapott a szerző. Nagyon világos az üzenet. Muszáj lenne, hogy ez valahogy máshogyan legyen. Mit beszélünk válságról, társadalomról, jövőről, ha még ennyit se tudnak az emberek? Nem Bell, a Stradivari, még csak nem is Bach miatt. Hanem mert szép... Mitől is vagyunk emberek tulajdonképpen?

az emberek mint a spagetti

Media_httpaftermodern_jpjch
Keith Haring a homoszexuális művész, a street-art talán első alakja. Az utólsó pillanatban kaptam el, a Ludwig múzeumban volt kiállítása, és bár elég minimalista, mégis nagyon érdekes volt. Tökéletesen áttetsző ember. Azt hiszem minden pszichológiai és művészettörténeti képzettség nélkül is bárki látja az egész emberképét, önmagával való viszonyát, na és persze mindazt amit a világnak el akart mondani. Bár aktív társadalmi feladatvállalásra, a világ újragondolására szólított fel mindenkit, alapvetően az áldozat-szerep jellemzi a képeit. UFO-k, kutyák és más szörnyek bánnak kényük-kedvük szerint az ellenállásra képtelen emberek tömegeivel. Az emberek nem eleve elrendelten tehetetlenek, maguk választották a sorsukat, a fogyasztói pénz és médiafüggő társadalom tagjaiként jutott nekik ez a sors. Ez a szemlélet indította arra, hogy a hagyományos művszi keretek közűl kilépve, a metró falára fessen, az embereknek üzenjen. (a végén sok kép van...)

Read the rest of this post »