Rájöttem az optimális jóléti indikátorra. Aki nem értené: a melóm egy része az, hogy a wellbeing néven közismert életállapot mérhetőségén töprengjek, hogy végre meghaladjuk a jólét gazdasági szemléletű értékelését. Öko körökben ez nagyon szexi témának számít manapság.

Szóval valamiféle hétfő-index kidolgozása kellene.

Boldog ember ugyanis az, akinek nem számít hogy hétvége vagy hétköznap van. Ez a szélsőérték.

Fura módon a másik szélsőérték, az abszolút boldogtalanság is ugyanez: mindegy mi van, egyformán szarul érzi magát. Ezeknek az embereknek nem kell azonban sokat töprengeniük hogy hogy érzik magukat.

Az az érdekes, hogy a köztes emberekkel mi van.

Ha ez most egy ostoba amerikai managementblog lenne, azt mondanám, ha nem szereted a hétfőt, válts munkahelyet. Illetve hagyd abba azt, amit csinálsz, és csinálj olyat amit hétfőn is jó csinálni.

Viszont ez nem olyan blog. Úgyhogy hallgass Cseh Tamást, az széppé teszi a hétköznapi rossz dolgokat.

Klettersteigezni voltunk. Megtanultam, hogy mennyit ér a racionalitás: halálfélelmem volt egy olyan helyen, ahol objektíve nem voltam nagyobb veszélyben, mint amikor reggel nem a zebrán megyek át a villamosmegállóba. A halálfélelem nem vicces dolog, és ezt a szót most nem a szokásos hatásvadász kedvem mondatja velem: teljesen eldobtam akkor a láncot. Egy kb. függőleges falon másztunk fel, némi biztosítás mellett, alattunk nagyjából 50m-es mélység, talán több. Kecskék szaladgáltak arcukon cinikus vigyorral, és focilabdányi köveket rugdostak unalmukban, míg én kapaszkodtam fel nagy elszántsággal. Amíg a kezem meg nem unta. Elfáradt, elengedte a drótkötelet. Görcsös és hiábavaló erőfeszítés, lassított felvétel, kiabálok, de már esek lefelé. Ezen a ponton egy kicsi kétségem se volt afelől, hogy meghalok, kész vége. Nem pergett le az életem, viszont ordítottam. Alattam a mélység, de 2m után elfogyott a heveder, kattant a karabiner és egy szelíd rántással megálltam. Kb fél másodperc. Nem volt jó. Nem volt felszabadító, nem volt biztonságos érzés, hogy elkapott. Az ösztöneim nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy élek, és a nyilvánvaló bizonyíték a bizalom helyett a kételyt növelte bennem. Ott lógtam. Aztán úgy öt perc múlva összeszedtem magam, felmásztam a következő pihenőig, gépies mozdulatokkal. Ezzel jöttem magamnak, kicsit a hegynek is. Nem lett jobb tőle egyébként. Ha az embernek egyszer igazi halálfélelme van, akkor sok mindent máshogy kezd látni, legalább is egy időre. Azt nem mondom, hogy megváltozik az élet, de azért számít. Az is számít, ha valaki más hoz le, úgy, hogy te semmit nem tehetsz azért hogy megvédd az életed. Átmenetileg lemondasz erről a jogodról valaki más javára. De egyébként élek és jól vagyok. Megyek máskor is, és ajánlom mindenkinek. A leesést is. A halál adja meg az élet ízét, legalábbis részben biztos.

Most hogy ilyen ritkán írok, elgondolkodtam hogy miért. Aztán azon, hogy amikor gyakran, vagy többet, akkor miért. Nem érdemes arra hivatkoznom, hogy a rezervátumot írom, mert bár én írom oda a legtöbbet (sajnos), azért az se sok (sajnos). Indítottunk egy online rádiót Gáborral. Kb. olyan, mint a blogírás. Mármint lelkileg. A gondolataidat elkezded kiposztolni az internetre, betűkkel, hanggal, némi multimédiás kísérettel. Hogy ez pontosan miért van, nehéz megmondani. Mert jó. Boldogabb leszek tőle, ha érted mire gondolok. Egyébként még azon is elgondolkodtam, hogy abba kéne hagyni a blogolást, eljárt felette az idő. De hiányozna. Szívesen megismerkednék azzal a sráccal, aki az interneten helyettem működik. Akinek kicsit más tulajdonságai vannak, aki nem rendelkezik a hibáim és érzéseim egy jelentős részével, aki többször mutatkozik be aftermodern-ként és jónéhány ember csak így ismeri, ha számon ugyan nem is tartja. Rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem tudom milyen ember. (ti hisztek neki például?) Felkértek, hogy mondjam meg, hogy mi lesz 2040-ben. Mármint a világgal. Aki rendszeresen olvas, az tudja, hogy van ebben valami giccsesen fura, de tényleg ez van. A regnumban van egy ilyen modernizációs processz, amit szeretnének hosszabb távon használhatóra csinálni, és akkor már ne legyen ez független a valóságtól. Szép kezdeményezés, kár hogy ilyen ritka ez az igény. Szóval most egy bizottsággal, és egy tanulmánnyal több lesz hamarosan. De mi lesz a világgal? Pláne 2040-ben... Na még a világvégéről egy gondolat. Hogy 2012-ben lesz az ENSZ RIÓ+20 "Commission for Sustainable Development" konferenciája, ami 92% valószínűséggel be fog dőlni. De legalább tudjuk előre, ez is valami. Ha bedől, akkor van egy szép sanszunk egy komolyabb háborúra. Mondjuk Indiával, Kínával, pár afrikai országgal, ilyesmi. Ha addigra összejön egy olajválság is, akkor az iszlám államok is benne lesznek a hangulatban. Ez nem világvégejóslat, csak mondom. A hátralevő 80 percben itt lehet olvasni arról, hogy vége a bulinak, ha valaki erre kíváncsi.

Több éves küzdelem után megérett bennem a döntés, hogy veszek egy új fényképezőgépet: nyugdíjba küldöm a filmes Nikon F50-et (1994-ben került piacra) és a digitális Nikon D3100-ra váltok (2010-es modell). Az analóg-digitális átállás egyébként egy lelki folyamat. A filmes fényképezésnek komoly romantikája van, nagyon észnél kell lenni, mert drága, és mert nem láthatod azonnal, hogy milyen lett a kép. Talán éppen ezért, az a tapasztalatom, hogy akik filmre dolgoznak, arányaiban sokkal több jó képet csinálnak. Ha jó helyen hívok elő egy 36-os tekercset, mindenestül akár 3-4000 Forintba is kerülhet, ami azért sok. 2002 környékén vettem az F50-et használtan, tehát majdnem 10 évig szolgált, sok szép képet csináltam vele, azonban a dolgok természete miatt most ebből egyet se tudok megmutatni nektek... A digitális gépek szerintem sokáig nem tudtak semmit felmutatni a filmesekkel szemben, leszámítva a költséghatékonyabb működést, de ha papírképet nyomtatunk, akkor ez a különbség se túl nagy. Végső soron mindkét típus hosszú ideig csak az optika-fénymérés-záridő-blende-világítás-élesség paraméterekkel próbált játszani. A filmet évek alatt ugyan, de mostanra tényleg utólérte a CMOS szenzorok felbontása, nem lehet már nagyon a minőségre hivatkozni, pláne, ha hozzávesszük, hogy a legjobb laborokban digitálisan hívják az analóg filmet is.

Read the rest of this post »

Voltam kinn, és jó volt. Nem tegnap volt, de mostanában főleg a rezervátumra írok, ami eléggé betett ennek a blognak, még azon is elgondolkodtam, hogy bezárom, de ezt azért elvetettem. De most belefutottam a gyerehaza.org oldalba, ami azért tényleg nagyon komolyan szánalmas, szinte meg se lepődik az ember, a KDNP ifjúsági tagozata követte el ezt az emberiségellenes merényletet. is. Ezt a hazajövés, kinnmaradás témát is félig meghagyom az ökoblognak, inkább pár személyes infót ezzel kapcsolatban: Az én évfolyamom 57%-a lépett be a rezidens rendszerbe, ami a budapesti régióban egyébként 46%. Vegyük úgy hogy az utóbbi a SOTE. Magyarázzam? Van benne néhány olyan mint én, a többség Dublinban, Madridban, Berlinben és még ki tudja hol van. Jöjjenek haza.

Read the rest of this post »

Pénteken 1 napig az éveim számának köbgyöke az egész számok halmazába esett. 19 éve nem volt ilyen, és most 37 évet várhatok a következőre. Ez 2048-ban lesz, ami ráadásul éppen 2¹¹. Ekkor leszek 4³ éves, egyben egyébként 2⁶, de ez már nem olyan izgalmas. A következő se lesz rossz, a 28 ugyanis tökéletes szám, azaz önmagát kivéve, az osztóinak összege: 1+2+4+7+14=28. Ezen a ponton már érdemes ránézni a 29-re is, hiszen ez meg iker prím, Sophie-Germain prím, Lucas Prím, Pell prím stb. A 30 az első négy négyzetszám összege, a 31 ikerprím a 29-el, a 32=2⁵, 33 a legnagyobb természetes szám, amit nem lehet három háromszögszám összegeként felírni, 34 Fibonacci szám lesz, 35 az első öt háromszögszám összege, ezáltal tetrahedrális szám is egyben. De egyelőre talán maradjunk mégis csak a 27-nél, hiszen az M27 számot viseli az assztronómiában a Dumbbell köd is, ami igazán szép. Mindezek miatt egyelőre bizonytalan vagyok abban, hogy mikor lesz a világ vége, de a legvalószínűbbnek 2048 tűnik, hiszen ott több ilyen csomópont is megvalósul egyszerre, és hát addigra már a nagy 2040 project is készen lesz.

Elsősorban azért írom ide, hogy számonkérhető legyen. Tettem egy fogadalmat 2011-re és könnyebb megtartani, ha sokan tudják. Nem nézek semmilyen Hollywood típusú filmet egy évig. Nem csak amerikait nem, hanem pl. a Taxi se férne bele adott esetben, vagy az Üvegtigris sem, de az Aranypolgár pl. oké, mert a mai értelemben az nem Hollywood. Dogmákat fogok nézni, meg Sátán tangót, meg Andalúziai kutyát és Fellínit is megismerem majd! Hogy hogy döntöm el, az leginkább intuitív, de igyekszem szigorú lenni. Ha hibázom, attól nem ér véget a project, de nem fogok. Ehelyett a barátaimat is szuper művészfilmekre fogom rábeszélni. Nem nézek tévében sem sorozatokat, az egész irányvonal (minden-féle képernyőn) ki van zárva. Ez a terv.

A buli hatalmas volt. Érdekes, hogy sokszor írtam és gondoltam azt, hogy ez egy elég nehéz időszak, de most, hogy itt ülök szilveszter délutánján, és a google naptárt lapozgatva hallgatom a j'adore hardcoret már sokkal szebb és egységesebb a kép szerencsére. Megint rengeteg dolog történt, és alapvetően jó volt minden. Kicsit kifutópálya érzésem van még mindig, de lassan rájövök, hogy már rég nem gurulok én sehova, csak kicsit ráznak a turbulenciák, ez egy ilyen világ.

Read the rest of this post »

Élek én, nem azzal van a baj. Sőt. Sok a munka, a karácsony közelít felém, de én nem közelítek felé. Elvagyok az adventtel, tényleg. Ezt legalább nem nagyon nehéz jól csinálni, a karácsonyt kb lehetetlen. Fura, hogy minden évben mindenki elmondja, hogy ez az ajándék-őrület tarthatatlan, a pokolba kívánja az egészet. De túl jó az üzleti modell: a szeretet ünnepe, ahol a szeretet kifejezése deklaráltan az ajándékozás. Ha tehát úgy döntenék, hogy nem adok ajándékot senkinek, az épp azt jelentené, hogy nem szeretem őket. Ott tartunk, hogy ha adtál ajándékot, akkor jössz ki nullára lelkileg. Ráadásul év végén van, emiatt van benne egy ilyen visszatekintős, megköszönős, elhatározós, tartozás lerovós érzés is, ami tovább rontja a dolgot. Az advent nem a magyar fogyasztói kultúrának való. Nem a magyarnak és nem a fogyasztóinak, külön-külön sem. A magyarság valahogy belekerült egy beteges messiásvárásba, ami alatt természetesen nem azt érti, hogy személyes kapcsolata legyen az Istennel, hanem hogy jön valaki és megoldja az életét. Jön a lottófőnyeremény, a nagy üzlet, a nagy politikus, a nagy szerencse. Talált pénz, talált boldogság. A küzdelem és a kreativitás nem divat minálunk csak várjuk a messiást: deus ex machina. A fogyasztó meg a várakozást nem bírja. Ebben a mostazonnal kultúrában az advent nem más, mint az évvégi érzelmi zárszámadásra való előkészület, az elsumákolt adóbevallások kozmetikázásának ideje. Békülésként karácsonyra iPod Touch. Hátha. Amúgy már a zsidókkal is ez volt: eljött Jézus, és igyekeztek elmagyarázni neki, hogy milyen legyen, mert nem ezt várták. Egyedül ebből nem is nagyon lehet véráldozat nélkül kilépni, hiszen a karácsony nagyon családi ünnep. Az adventtel viszont lehet még játszani. Kezd gyanús lenni, hogy az idő lesz a mániám. Nagyjából minden azon dől el, hogy mennyi időt szánunk egyik-másik dologra. És az advent ebben erős: csinálsz egy koszorút, és meggyújtasz egy gyertyát. Minden más fényt leoltasz. És nincs tovább. Ültök, nézitek. Ülünk, nézzük. Nem történik semmi. A várakozás nem cselekvés. Nekem működik.