A helyzet nem jó. A miniszterelnökünk szerint spekulációs támadás zajlik Magyarország ellen, ami nem jó hír. Ha igaz akkor az a baj, ha nem igaz akkor meg az. Az NGM szerint az ország leminősítése nem a kormány gazdaságpolitikájának a következménye. Akkor most vagy sokkal erősebbek és gonoszak, vagy a kormány egyáltalán nem tartja kezében a gazdaságot. Egyik se jó.

Félreértés ne essék, én a nemzetközi pénzügyi befektetőket nem tartom semmire. A világ pusztulásáért döntő részben őket tartom felelősnek, gátlástalanságuk, felelőtlenségük és önzésük nem ismer határokat. Ennek ellenére elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg támadás alatt állunk-e, ha igen miért, és mennyire.

Grafikonos összefoglalónk következik. Az itt látható grafikonok a Yahoo Finance oldalról származnak, és legtöbbjük öt éves időtartamot mutat be. A néhány napos változások ugyanis semmit nem mutatnak szerintem. Tudom, hogy a pénzügyi árfolyamok nem árulnak el mindent, de azért valamit mégis... Összehasonlítás képpen itt vannak a környező nem Eurót használó országok valutái is.

Lássuk először a legbeszédesebbet, A Forint árfolyama az Euróhoz képest:

A vonalak csak körülbelüli időpontokat jelölnek: piros az első IMF hitel, zöld Gyurcsány lemondása, narancs a Fidesz győzelme, rózsaszín a rögzített árfolyam bejelentése, lila a második IMF tárgyalás kezdete/kudarca. (a linkek csak a korrekt időpontok miatt vannak benne)

Magyarországon a másik legérdekesebb grafikon a Forint árfolyama a Sváci Frankhoz képest:

A vonalak ugyanazt jelentik, mint az előbb. Érdekes megjegyezni, hogy a Frank most is az egekben van, csak a végtörlesztés és a rögzített árfolyam miatt már nem cikkeznek róla annyit. Ez azonban nagy költségeket jelent az államnak és a bankoknak is, mivel a különbséget fele-fele arányban viselik. Kétségtelen, hogy az egyszerű adósok ezt képtelenek lennének fizetni ami azért nem jelentéktelen dolog...

Read the rest of this post »

Volt egy olyan, hogy "a népvándorlás kora". A Római birodalom bukása környékén, illetve még utána pár száz évig minden féle népek: gótok, vandálok és frankok vonulgattak európa szerte, alaposan átrendezve a térképet és a történelmet. A birodalom büszke lehet arra, hogy néhány múzeumnyi műtárgy mellett igen komoly szellemi örökséget hagytak maguk után: Európa jogrendje, kultúrája és uralkodó vallása nekik köszönhetően lett az ami, és bár a birodalom megsemmisült, sőt az újra egységes Itáliára is jócskán várni kellett, de mindaz, amit a hét domb városától a középkor hajnaláig véghezvittek, ma már talán valóban kitörölhetetlen.

A történelem hajlamos megismételni önmagát. A friss Eurostat adatok szerint az Európai Unió polgárainak 9,4%-a bevándorló, ami 47,3 millió embert jelent. Ezeknek a kétharmada nem EU tagországban született, egyharmada egy másik tagállamból költözött át. Az számít bevándorlónak, aki nem ott él ahol született, függetlenül az állampolgárságától, így ha két (bevándorló) pakisztáni szülőnek Párizsban gyereke születik, akkor ő már "francia", illetve ha egy fiatal magyar orvos Berlinben telepszik le, akkor ő természtesen bevándorló. Ebből logikusan következik, hogy az a 31,4 millió, amennyinek az Eurostat az EU-n kívüli bevándorlókat írja, kulturális értelemben alulbecsüli a valódi számot, hiszen a vallási, kulturális akadályok több generáción át megakadályozzák, hogy például egy muszlim család gyerekei valódi européerekké legyenek. Ebben az értelemben, az európán kívülről bevándorlók arányát tehát talán becsülhetjük 40 millió körülire is, ami körülbelül Spanyolország népességével azonos.

Ahogy legutóbb Londonban láttuk, az ilyesmi nem maradhat következmény nélkül. Nem arra gondolok, hogy a bevándorlókból csak a baj lesz, hiszen lám-lám fosztogatnak, hanem arra, hogy nem csak egy normális bevándorlás-politikára lenne szükség, de ideje lenne elgondolkodni azon is, hogy vajon miért jönnek ide ezek az emberek, hova vezet ez hosszú távon és mit tehetünk...

Az első ok nyilván a túlnépesedés, illetve annak az egyenlőtlen mivolta. Tudjuk, hogy India és Kína a világ legnépesebb országai, de a XXI. század közepére már Afrika lesz a népességrobbanás középpontja, mivel bár ma még kevesebben vannak, sokkal gyorsabban szaporodnak. Ezellen nem is tehetünk túl sokat, hiszen valószínűleg már köztünk él valahol az a kislány, aki majd kilencmilliárdadik embert meg fogja szülni...

A túlnépesedés nem játék. 1804-ben értük el az egymilliárd embert a Földön. 123 év múlva, 1927-ben lettünk kétmilliárdan, majd 33 év múlva 1959-ben értük el a 3 milliárd főt, 15 évvel később a 4 milliárdot, 13 évvel később az 5 milliárdot, 11 évvel később a hatmilliárdot 13 évvel később, azaz idén a 7 milliárdot. (forrás1, forrás2) Ilyen ütemű népességnövekedésnél nem meglepő, hogy a hazájukban nem jutnak megélhetéshez az emberek.

De mi hajtja a növekedést?

1. Kultúrától, kontinenstől, vallástól függetlenül, egy országban az egy nőre eső gyerekek száma annál magasabb, minél alacsonyabb mértékű a nők számára elérhető oktatás. (azaz minél kevesebb évig tanulhatnak)
2. Amíg egyes országokban elsősorban a tizenévesek lesznek keresőképesek (főként a nyugati nagy cégek gyáraiban), addig az ott élő családok elemi érdeke lesz, hogy mindig legyen egy ilyen korú gyermekük.

A második az, hogy a klímaváltozás, víz és erőforráshiány miatt újabban emberek tízmilliói kényszerülnek elhagyni az otthonukat, amivel tovább növelik a más országokban özönlő tömegeket. Ahol korábban szántóföldek voltak, ma már csak sivatagok vannak sokfelé a világon: Közép Amerikában, Afrikában, vagy az arab országokban is, pedig az emberiség első évszazadaiban ezek voltak a legtermékenyebb vidékek, ahol az első kultúrák kiemelkedtek éppen a termékenység miatt...

A bevándorlás problémája tehát hosszabb távon is igen nehezen lesz megoldható, Európának szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a társadalma gyökeresen átalakul. Ahogy a Római Birodalom se tudott ellenállni a bevándorló tömegek nyomásának, mi se remélhetjük komolyan, hogy a mai mohamedán és más idegen kultúrákból érkezett bevándorlók unokái, burkát viselő nagyanyjukat megmosolyogva a németalföldi festészetről vitatkoznak a Sorbonne lépcsőin.

I.

Az egész kórteremben ő volt talán a legidősebb, 70 év körüli. Szürke, égnek álló hajú jó ha negyven kilós bácsi, valami fekéllyel a lábán. Nem akart gyógyulni a seb, arra várt, hogy térd alatt levágják és kapjon egy művégtagot. A nővérek nem bántak vele se kedvesen, se szakszerűen (bejön lábon fekéllyel, kimegy koporsóban tüdőgyulladással, ha nem vigyáz) semmit se mondtak el neki úgy, hogy megértse. Se gyógytornász, se orvos nem néz rá - senkire sem.

Az ilyen idős bácsik olyanok a kórházban, mint a kisgyerekek. Egy dolgot szeretnének elkerülni, a fájdalmat. Mivel a nővérek számára ez csak napi két-háromszori Tramadol osztásban merült ki, nem érezte magát túl jól. A kórzázi "rend" ellenére próbálta úgy elhelyezni a tárgyakat, hogy elérje az ágyból, amit a nővérek újra és újra elrontottak, ő meg kedvesen káromkodott.

Mikor megkérdezték, hogy levághatják-e a lábát, felhívta a feleségét, hogy vállalja-e. Őt sajálta az egész történetben egyedül, ezzel lopta be magát a szívembe. Nem evett semmit, csak egy csokitortát kért, és győzködte az asszonyt, hogy ne jöjjön be hozzá, ne utazzon emiatt két órát, és ne cipeljen minden félét, majd hazamegy. Erzsi utál egyedül lenni.

A félig döntött ágyvégén egész nap felemelt fejjel feküdt (honnan volt ennyi erő egy ilyen törékeny kis bácsiban?) és mikor hozzászólt a dolgokhoz, többször is a görögökre hivatkozott, látszott, hogy legalábbis többet olvasott az egyszerű balatoni parasztbácsinál.

Ő volt tehát a kedvenc kórteremtársam.

Read the rest of this post »

Történelemből sose voltam túl jó, és mindig zavart az, hogy bármit olvasok, arról valahogyan támpont nélkül, egyedül kell eldöntenem, hogy mennyire hiszem el, mit gondolok róla. Ez a könyv azonban más. Sokkal hitelesebb, mert az események elmesélése és értékelése helyett, egy sorozat levéltári kutatáson alapul, így minden szereplő a saját szavaival mondja el a véleményét, indokolja meg tetteit, és vállalja fel a konfliktusokat. A szerző ezt csak némi alapvető történelmi, életrajzi adattal egészíti ki: belépett, kilépett, megalapította, letartóztatták, emigrációba vonult stb. Nehéz tehát azzal vádolni, hogy hiteltelen lenne.

Ennek ellenére nem száraz, talán azért, mert Szakolczai maga is ott volt a DNP küzdelmeiben, ismerte a szereplők nagy részét, 18 év körüli fiatalként a háttérből segítette Barankovicsékat. Szépen kirajzolódik az a kép, amit akkor láttak a szereplők, hogy milyen bonyolult lehetett azt átélni, ami visszatekintve sokszor nagyon egyértelmű már. A viták, dilemmák sok "mi lett volna ha" kérdést rejtenek, amikre persze sose fogjuk megtudni a választ.

Nem jutunk közelebb a fő kérdéshez sem, hogy meg lehetett volna előzni a proletárdiktatúrát, vagy eleve reménytelen volt, de nem is ez a lényeg. A személyeket megismerhetjük, és sok mai folyamat, sztereotípia és szereplő kap új értelmet, és más jelentést. Nem a szokásos Rákosizós, Kommunistázós, háborúelőttmindenjobbvoltozós elemzésről van szó, nagyon visszafogott, tényleg magáért beszél a tartalom. Nekem a legmeglepőbb, a korábbi tanulmányaimmal lényegében ellentétes, de elég meggyőző Mindszenty kritika volt, ami egyben sokat hozzátesz a mai katolikus egyház megértéséhez is.

Szerintem kötelező olvasmány. Itt lehet megvenni.

Nekem ugyan nincs olajcégem, nem látok bele a cégek vezetőinek a fejébe, de első ránézésre végtelenül furcsa az, hogy lényegében semmit nem kezdenek azzal a ténnyel, hogy az olaj hamarosan el fog kezdeni fogyni. Van erről egy érdekes cikk a Magyar Narancsban egyébként. (Egyelőre offline)

Kicsit elegem lett. Eddig elég komoly erőket fektettem abba, hogy sok ismerősöm legyen a facebook-on, gondoltam a modern média eszközei milyen hatékonyak olyan projectekhez, mint például a Sólyom for President is volt. Lett 850 ismerősöm, ami ugyan még mindig kevesebb valószínűleg, mint a real life ismerőseim száma, de annál viszont sokkal több, mint amennyivel tényleg tartom is a kapcsolatot, vagy -mondjuk ki- akik tényleg érdekelnek. A 850 ember egy jó részével összesen egyszer, ha találkoztam. Az egész kezdett kicsit bosszantó lenni. A virtuális énem szinte aktívabb közösségi életet élt mint a valódi, az összes ismerősöm folyamatosan találkozhatott egymással, összes volt szerelmeim a jelen kollégáimmal, és más bizarr dolgok. Az életben soha nem követnék el ilyen hülyeséget. Ha még ehhez hozzávesszük azt is, hogy talán impozáns dolog összeszedni 5000 aláírást Sólyomnak, de végső soron nem ő lett az álamfő, akkor elég egyértelművé kezd válni a dolog. Persze van egy ilyen vonzó hatás (nekem legalábbis volt) hogy a facebook jó, mert ott vannak a többiek. Mekkora majális... talán ez tartott vissza, és talán ez az, ami miatt nem töröltem még most se magam. Tegnap azonban a 850 ismerősből kitöröltem 730-at. Maradt 120. Szóval adjunk egy esélyt annak a világnak, ahol mindennek szaga van és nem lehet hide-olni a hülyéket.

Gondolkoztam azon, hogy hosszan elelmélkedem itt azon, hogy miért kell egy ilyen alkotóközösséget bezárni, de igazából teljesen felesleges. Miért kell valamiféle "üzleti hasznosítás" érdekében, vagy rosszabb esetben erre csak hivatkozva bezárni valamit, ami működik és sokan szeretik? Nézzétek meg...

Belevágtunk. Némi bétatesztelős, félignyilvános állapot után úgy tűnik tényleg elindítjuk az ökopolitikai blogunkat. Mindenről lesz szó, ami öko, ami zöld. A klímaváltozástól a globalizációkritikáig, az etnikai kérdésektől a helyi önrendelkezésig. Mondhatjuk, hogy hiánypótló, vagy szerényebben fogalmazva, szükség lenne rá. Jávor Benedek és a Greenpeace blogját leszámítva nem nagyon létezik olvasható zöld blog magyar nyelven. Az előbbi azonban elég személyes, eléggé napi politikai jellegű, az utóbbi meg hát... olyan grínpíszes. Ki szereti, ki nem, ők akkor is az egyik legjelentősebb zöld szervezet a világon - ez el kell ismerni. Mi egy kicsit mást akarunk. Egy gondolkodós, távolságtartó, tudományos igényű fórumot, ahol az igazi kérdéseket tesszük fel, és az igazi válaszokat keressük. Nem politikai csatorna, de politikával is foglalkozik éppen eleget. Írói itt-ott dolgozó, egyetemista, phd-hallgató zöld/öko gondolkodású fiatalok. Köztük én is, úgyhogy ezen a blogon kicsit ritkábbak lesznek a fenntartható cikkek, viszont ajánlom, hogy olvassátok azt is, jó lesz nagyon... szóval erre gyertek: rezervátum.net

Kezdenek kicsit elszaporodni a világban az öncélú dolgok. Pár percig lemerevedve ültem, mikor szembesülnöm kellett a kétéves gyerekkel, aki iPad-en játszik Angry Birds-öt és persze az apján, aki erre van olyan büszke, hogy még a youtube-ra is felteszi: A mai világ elképesztő fenntarthatatlanságának sajátos új dimenziója az, hogy a jövő emberei várhatóan annyira ostobák lesznek, hogy az minden ökológiai gond nélkül is a világ teljes összeomlásához vezet. Mégis mit várhatunk ezek után Csanitól? Ha valakit már ennyi éves korában hagyunk elmerülni abban a világban, ahol ennyi inger bombázza az agyat, vajon milyen ember lesz belőle? Vajon milyen az a 20 éves, aki soha életében nem mélyedt el semmiben? Aki egy idő után képtelen lett az elmélyedésre? Aki nem tudja milyen az akció nélküli élet? Vajon a srácnak milyen viszonya lesz a valósággal? Hogyan fog konfliktusokat kezelni és komplex problémákat felismerni, megoldani? Félek tőle, hogy sehogy. Jó esetben az egyre szaporodó biodroidok számát fogja növelni, elvégez egy szakmát, és azt fogja csinálni míg meg nem hal, fogalma se lesz arról, hogy mi miért történik körülötte, nem lesz intelligens alkotója az eseményeknek. Pénzt fog keresni, hogy legyen mit elkölteni az új Apple termékre, amiről ma még álmodni se merünk. A szórakoztató elektronika valójában az önmagában is abszurd növekedési paradigma végső karikatúrája. Ma bátran elmondhatjuk, hogy a világ legdrágább és leggyorsabban növekvő cégei olyan termékek fejlesztésével és forgalmazásával foglalkoznak, amiknek a hiánya semmilyen feltűnést nem keltene, de még az azonnali megszűnésük se lenne egy héten túl érdekes. És mégis: 60 milliárd dollárra becsülik a facebook-ot, és nem ő az egyetlen ilyen: Ezeknél a cégeknél dolgoznak ma a legtehetségesebb programozók. Hogy ez a lufi mikor fog kipukkadni, az egy érdekes kérdés, de szinte biztos, hogy ki fog. Az egyetlen (többé-kevésbé) kivétel számomra a Google, akinek a termékei többségükben hasznosak, simán fizetnék is értük, míg a facebook pusztulása gyakorlatilag megkönnyebbülés lenne. Killing Time. Egy korszak jelszava lehetne.