Szerintem a globalizációban nem az az izgalmas, hogy paraguayi banánt árulnak a boltban. Még csak nem is az, hogy ecuadori paradicsomot, bár ez utóbbit minden bizonnyal ideje lenne abbahagyni, könnyen lehet, hogy az előbbit is.
Az újfajta kommunikációs, közlekedési lehetőségek lényegében egy új társadalmat hoztak létre, ezt már unásig tudjuk. A dolog lényege, hogy régen fontos volt a szomszéd, meg a szembeszomszéd, meg akivel itt-ott, a munkahelyen, a kocsmában, a templomban együtt ültünk, és eseménynek számított vidékről a közeli városba utazni.
Ma minden hálózatosan működik. A pénz és az információ tetszőlegesen mozgatható, ezer és egy platform áll rendelkezésre, hogy megszervezzünk valamit. A hálózat pedig annyira elvont, hogy nyugodtan mondhatjuk, hogy lényegében hely-független.
Például civil szervezetek. Régebben nagyjából csak a szerzetesrendek és hasonlók működtettek hálózatokat, azokat is elég korlátozottan, a bencés apátságok például lényegében autonómok voltak, és aki az egyikbe belépett, az ott is halt meg. Ma a civilek az egész világon összefoghatnak, Greenpeace, cserkészet, Wikipédia, bármi.
Van ennek egy csomó jó oldala, és egy csomó rossz, de ez van, és nem is lehet rajta változtatni.
Haiti és a koldusok
Az egész kérdést az vetette fel bennem, hogy miért van az, hogy a világ gazdagabbik fele szívesen segít, ha Haiti bajban van, vagy, ha cunami sodor el egy országot, de a saját nagyvárosaink tele vannak koldusokkal? Az emberekben igen is van szolidaritás, csak valahogy furcsán működik.
