Az iskolák bénák, talán egyezzünk meg ebben. Illetve attól, hogy szeretem a matekot, még nem tudom, hogy matematikus akarok-e lenni, vagy mérnök, vagy egyik sem, és különben is, ki tudja, hogy mit csinál egyik vagy másik? Elmondásból? Aligha. Ennyiben lenne értelme az apáról fiúra szálló szakmáknak, ott azért a gyerek lát egy életmintát, van fogalma, hogy hova megy, bár ebben a modellben éppen minden van, csak választás nincs.

A pályaválasztás szerintem ennél sokkal absztraktabb szinten kéne történjen. Általános önismeret kell hozzá: mi motivál? miben vagyok nagyon jó? mi a sikereim kulcsa? mikor, mitől vagyok a legboldogabb? milyen helyem szokott lenni a közösségekben? mi kell nekem ahhoz, hogy boldog, elégedett életet éljek? – a kedvenc tantárgy csak laza orientáció, ha egyáltalán.

Én péládul semmit nem tanultam középiskolában ami tananyag szintjén kapcsolatban lett volna azzal, amit most csinálok. Máshogy persze volt köze, de ezt akkor még nem tudtam felismerni.

Szóval sokan járnak úgy mint én, és ezek közül csak kevésnek adatik meg, hogy újrakezdhessen, sokan ott maradnak ahol vannak, hiszen el kell tartani a gyereket, sajnálják a sok “elpazarolt” energiát, vagy egyszerűen csak nem tudják, hogy hova kell menni, hiába utálják azt ami van.

Itt egy gyors közbevetés: Srácok! Váltani kell! Találjátok meg, hogy miben vagytok jók, és mi motivál, és azt kell csinálni! Sok dolog hat évet tanulni, és nem könnyű kidobni, de egyrészt még mindig jobb, mint 40 évig azt csinálni, amit nem szeretsz, másrészt nem igaz, hogy kidobod. Benned marad, esélyed sincs, hogy ne használd. Találd meg magad, és vállald be, bármi is az!

Szóval azon gondolkodtam, hogy mit lehetne csinálni, ami egy jó rendszer lenne arra, hogy a fiatalokat önismeret és pályaválasztás ügyben segítse.

Bár a gimnazisták zöme teljesen rá van parázva a felvételire, valójában teljesen jelentéktelen, hogy elsőre felveszik-e őket, sőt, ha képesek értelmesen tölteni az időt, akkor az a jobb, ha nem veszik fel.

Szánjunk egy évet arra, hogy életprogramot alkossunk!
Na jó, inkább mondjuk úgy, hogy tartsunk egy pályaorientációs önismereti évet!

Sorkatonaság helyett, legyen kötelező egy évre elmenni önkénteskedni egy civil szervezethez. Ez a civil szervezet senkinek nem lehet a szülő-településén. A programban csak egy központi minősítőrendszerben résztvevő civil szervezetek vehetnek részt. Kiírhatnak akárhány önkéntes-helyet, ha képesek munkát adni nekik, és minden ahhoz szükséges körülményt is képesek biztosítani, beleértve a szakértő felügyeletet, szállást és élelmet. Ez utóbbiakra esetleg lehet valami központi finanszírozást, vagy cserediákprogramot indítani.

Civil szervezetek dolgoznak az élet minden területén, de mégis azt kell mondjuk, hogy a magyar civil szféra nagyon csökevényes mind méretében, mind aktivitásában.

• Nagy lehetőség lenne ez a civileknek, hiszen olcsón jutnak sok munkaerőhöz, és jellemzően olyanhoz, aki valóban érdeklődik a tevékenységük iránt (természetesen lenne egy személyes, szóbeli felvételi).
• Nagy lehetőség a diákoknak, mert viszonylag biztonságosan és tét nélkül próbálhatják ki a munka világát, kapnak egy fél évet, hogy megismerjék magukat, felnőjenek és leszálljanak a földre.
• Mivel ellenőrzött szervezetekhez kerülnének, valóban értelmes és szakmailag is megfelelően előkészített és felügyelt munkát kapnának, ami sokat segít a pályaválasztásban.
• Megszokják az értékorientált gondolkodást, ami a legtöbb civil szervezetben valamennyire jelen van, kapcsolatokat építenek, gyakorlatias tapasztalatokkal érkeznek be az egyetemre.
• Az erre akkreditált civilek adhatnának plusszpontokat az egyetemi felvételihez, és egy szűkebb keretből adhatnának ösztöndíjat az önkéntesek egy részének, ami jó ösztönző rendszer.

Sok zöld szervezet örülne ilyeneknek, de az alapítványi mentőszolgálatok, egyházi karitatív szervezetek, kulturális egyesületek is tudnának mit kezdeni velük. Diák azonban sokkal több van, mint hely, ezért nem bánnám, ha egyetemi tanszékek mellett létrejönnének alapítványok és egyesületek, akik élőmunkaigényes kutatásokat végeznek, például kérdezőbiztosos szociológiai felméréseket, természetitőke állapotfelméréseket. Dolgozhatnának erdei iskolákban, szociális munkásként, régészeti ásatáson, gyakorlatilag bárhol, ahol minőségi munka zajlik – de csak, ha nonprofit formában.

Fontos, hogy ingyen dolgozzanak, vagy csak kevés ösztöndíjat kapjanak: meg kell találniuk, hogy mi az, ami magától is örömet és motivációt ad nekik.

Kötelező állami program aligha lesz ebből, de lehetne nemkötelező is, vagy ha néhány nagyobb civil szervezet összefogna, szinte biztos vagyok abban, hogy meg tudnának csinálni egy pár ezer fős rendszert, az EU szokta szeretni az ilyen projecteket… win-win-win

Ez a rendszer erősítené a civil szférát, jó vidékfeljesztési és egyéb programokat lehetne rákapcsolni, mivel a tudás és képesség jobban orientálódna a megfelelő irányba, hosszú távon gazdasági hatásai is lennének valószínűleg, talán még az életmódhoz kötött betegségek is csökkennének. És nemmellesleg boldogabbak lennének az emberek egy kicsit.

“Ha egy gyárat lebontanak, de a megfontolás, ami a gyárat létrehozta megmarad, akkor ez a megfontolás egyszerűen egy új gyárat fog létrehozni. Ha egy forradalom elpusztít egy kormányt, de épen hagyja a rendszernek azt a gondolkodási mintázatát, ami a kormányt létrehozta, akkor ez a rendszer meg fogja ismételni azt, amit előzőleg tett… Olyan sokat beszélünk rendszerekről. És milyen kevéssé értjük őket.”

Így kezdi Donella H. Meadows Thinking in Systems* c. könyvét.

Szeretettel ajánlom a fenti sorokat a Magyar Köztársaság Kormányának, Országgyűlésének, és egész Népének.

* D. Meadows a Növekedés Határai egyik szerzője, világhírű rendszerdinamikus, a Sustainability Institute alapítója, a Balaton Csoport és a Római Klub tagja stb.

Korábban Svájcban tiltották be a minaretek építését népszavazással. Mindkét esetet nagy nemzetközi figyelem kísérte, ami nem csoda. Bár a mohamedánok elég sokan vannak, a kendő betiltása mindössze 2000 körüli nőt érint. Szerintem meglepő, hogy alig volt ellenvélemény, a franciák 335:1 arányban szavazták meg néhány tartózkodással.

Lehet mondani bármit (tótaw szerint ez a nők érdekében és a hülyeség ellen született törvény – gratulálunk) a törvény az iszlám bevándorlás elleni, illetve az iszlám asszimilációt segítő beavatkozás. Ebből a nagy többségből látszik, hogy tényleg aggódnak a dolgon, ami végső soron érthető.

A dolog persze nem annyira tiszta mint a franciák szeretnék. Végül is, jócskán részt vettek a világ gazdasági és kulturális globalizálásában, aminek köszönhető nem csak a bevándorlás lehetősége, de azok a körülmények is, amik a tömeges népvándorláshoz vezettek. Hasonló nyomás nehezedik a németekre, angolokra és amerikaiakra is, bár ez utóbbiaknál más népek jönnek, a jelenség hasonló.

Nagy kérdés, hogy mihez van joga Európának és a franciáknak. Ugyan kinek a mijét sérti, ha nem látja az arcát valakinek? Párizsban az öngyilkos-merényletek még cseppet sem olyan gyakoriak, hogy ez az indoklás erős lehessen, egyértelmű, hogy kulturális kiszorítósdi zajlik.

De vajon megengedheti-e ezt magának egy olyan ország, aki ezzel párhuzamosan Afganisztánban állomásozik, hogy részt vegyen az ország “rendbetételében”. És vajon megengedheti-e magának egy ország, aki a Danone-tól a Suez-ig mindenhol ott van a világ gazdasági színterein, alaposan kizsigerelve a befogadó országokat.

A dolog szokás szerint disszonáns és igazságtalan.

Mert bár a mohamedán nyomás ellen ennél lényegesen erősebb lépéseket is megengedhetőnek tartanék (egy valóban hatékony integrációs politika mellett), ez csak akkor védhető erkölcsileg, ha közben a gazdasági globalizációt is visszafejlesztik, és nem használják ki többé azokat az országokat, akiknek a szegényei Párizsban keresnének menedéket.

Amíg azonban a franciák szuverén joguknak tartják, hogy G8 találkozókon döntsenek a világ dolgairól, távoli országokat gyarmatosítsanak és mások rovására hízlalják a saját GDP-jüket, addig az iszlám világgal is jóval toleránsabbnak illene lenni, merthát Liberté, Egalité, Fraternité

Először is az Erzsébet pincéről. Tokaj belvárosában egy kis családi pince. A pince története az 1700-as évekre nyúlik vissza, szolgálta a cári oroszországot, az Andrássy grófokat, ma pedig a Prácser családot. 15 hektáron gazdálkodnak természetbarát módon művelve a szőlőt, és kímélő eljárásokkal készítve a bort. 3 féle bort kostoltunk. Az első egy száraz Tarcal-7 volt, ami -mint megtudtuk- még kísérleti állapotban van, ennek ellenére tényleg fantasztikusan finom, vettem is belőle egy üveggel. A neve B7, termőhelye, a Betsek dűlő után. Ezen kívül egy kövérszőlőt és egy 5 puttonyos aszút kóstoltunk, ezek is nagyon szépek voltak – igazából a sok pince közül rájuk emlékszem a legszívesebben: kedves fogadtatás, szép pince, és nagyon jó borok.

A Tokaji borvidék nem azonos Tokajjal. A legtöbb időt Erdőbényén töltöttük, ahol jónéhány pincét megismertünk, akik ún. “kézműves borászattal” dolgoznak. A kedvencem valamiért az Ábrahám pince lett, ahol két filozófus készít kiváló borokat, de beültünk a Karádi és Berger féle romkocsmába is. Ide telepítette a Béres család is a hatalmas pincészetét, ami méretei miatt már inkább egy gyárra emlékeztet, de a boraik nekik is nagyon jók.

Beszélgettünk Homonna Attilával is, aki az egyik legmenőbb borász a környéken. Bio műveléssel gondozza a szőlőit, rendszeresen végigjárja és kézzel szedegeti le a beteg leveleket. A borkészítésnél csak hagyományos eljárásokat használ: “technológia nélküli technológia”. Így elmesélni kicsit meseszerű, hogy korábban marketinges volt, és rájött, hogy ez valahol egy értelmetlen életforma, és elment segédmunkásnak francia borvidékekre, így lett belőle borász – nem félt nagy kockázatot vállalni.
A személyisége ma is nagyon agilis, fontos szerepe van az erdőbényei fesztiválok szervezésében, nem bízza a véletlenre a dolgokat. Tényleg fantasztikus borai vannak, tőle is vettem egy palackkal: 2005-ös “Édes hármas” – egyszerre aszú, kései szüret és szamorodni.

Szóval Erdőbénye hatalmas. Ha tehetem visszamegyek még idén, a Bor Mámor Bénye fesztiválra augusztusban…

És végül pár fénykép. Nem én készítettem őket, mert én kedvenc borászaimhoz hasonlóan hagyománykövető eljárásokkal dolgozom, azaz filmre, de a tükröződő pohár azért az enyém, ezt talán nem túlzás kiemelni…

Mióta a világ varázstalanítva lett
Csak te maradtál titkos értelmű képzelet

Tested, a gazdag, mindent kínál nekem,
De én csak az arcod, az arcod kívánom végtelen.

Mióta a világ saját eszébe szállt,
te vagy az, akinek nincsen értelme egyáltalán.

Mióta a világ varázstalanítva lett,
végre miattad nincsen értelme semminek.

Mióta a világ titoktalanítva lett,
már mindent értek, egyet kivéve – tégedet.

Cseh T. – Bereményi G.

De mit kezdjünk a varázstalanított világgal? Ha megkérdezi valaki, hogy mi az élet értelme, esélyünk sincs korrektül válaszolni, hiszen a végső kérdések előtt a tudomány csak bután álldigál egyik lábáról a másikra, de még a logika is. Nem tudom, hogy ki kérdezte meg először ezt az élet értelme kérdést, valószínű azért, hogy ez nem a modernizmus gyümölcse, de mégis, a huszadik század pozitivista, táblázatos gondolkodásmódja az, ami mindent rendszerbe szervez, technológiákkal, evolúcióval és pszichoanalízissel akar megmagyarázni engem és téged…

Hát most mit lépjünk erre? Itt állunk egy korban, ahol az értékrendi és egzisztenciális kérdések eleve megválaszolhatatlanok. Lőjük magunkat főbe egy hanyag mozdulattal, vagy találjunk ki valami újat? Egy aftermodern paradigmát konkrétan.

Korunk ember és világképe sokszorosan módosításra szorul. Az ökológiai szemlélet többé nem egy biológiai hálózat megőrzésére tett kisérlet, hanem önálló világnézet, ami majdnem mindenben eltér a tudomány évszázadának értékrendjétől. Igen attól.

Mert a kritikus-szkeptikus hozzáállás remekül működik, amíg a világegyetem távoli csillagairól, fehérje konformációkról, klímamodellekről, vagy gépekről van szó, de semmit sem ér, ha az ember közelébe érünk.

Az ember semmit sem ér ökológiai és társadalmi környezete nélkül, ezekben és ezek által válik személlyé, így minden individualizmusra épülő modell tévedés, kezdve a gazdasági önérdekkövetés logikáján. És persze, Freud és Jung korszakot alkotott, Marx is kapizsgálta a dolgot és még sokan, de ez nem sokat változtat a személyiség misztériumán.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

Jöjjön hát az emberközpontú korszak, ahol az emberi méltóság nem az AIDS-ről és az ivóvízről szól, hanem valami sokkal magasabb rendű fenségről, arról, hogy embernek lenni méltóság. Ahol a világ célja nem a volumenhatékonyság.

Hanem a fenntartható szépség – ugyis, mint eleve, és direkt és végre valami definiálhatatlan.

Egyszerű probléma az, aminek megoldásához bejáratott út vezet, közben folyamatosan tudjuk, hogy hányadán állunk a kérdéssel és a probléma megoldása közben folyamatos javulás tapasztalható közvetlenül.

Bonyolult probléma az, aminek megoldása rendszerszintű reformot kíván, ami átmeneti nehézségek árán vezet el a jobb működéshez, azonban, ha ezt nem tesszük meg, belátható idő után visszaüt a megoldatlan probléma, és súlyos, kezelhetetlen helyzethez vezet.

I.

Ismét egy Dennis Meadows elméletről van szó. A társadalom számára nagyon nagy nehézséget okoz a dolgok hosszútávú hatásának megértése. Az emberek döntő többsége képtelen átlátni a költségvetési egyensúlyt, az EU működését, az egészségügy finanszírozási rendszerét, a fajgazdagság alapvető fontosságát stb., és pláne ritka az, aki mindezeket együtt érti. Az emberek azt érzékelik, ami velük történik a jelenben, és ebből próbálnak következtetni.

Nehéz elfogadni azt a tényt, hogy a hosszútávú jóléthez vezető út nem feltétlenül egyenletesen növekvő jóléttel van kikövezve, hiszen a rendszerszintű változások gyakran nagy nehézségekkel járnak átmenetileg. A rendszerek fokozatos de erőteljes átépítése sokszor átmeneti egyenlőtlenségeket okoz, ami a társadalom belső feszültségeinek elsőszámú okozója.

Egy új társadalmi rendet nem lehet csak úgy bevezetni.

Még, ha ki is dolgoznánk az egészet, nem lehet egy parlamenti szavazással elintézni. A régi rendszer lebontása és az új felépítése párhuzamosan történik, ami nagyon komoly érdekellentétekkel és átmeneti egyenlőtlenségekkel jár, és az új rendszer kezdeti működése is nyilván bizonytalan, hiszen egy ilyen koncepciót nem lehet bétatesztelésre bocsátani. De ettől még muszáj megtenni, hiszen ellenkező esetben a lejáró szavatosságú régi rend (nevezzük csak fogyasztói társadalomnak) mindent maga alá temetve dől össze.

Nem csak jogi átrendezésről van szó, meg pénzügyiről (ezek többnyire anyagtalan, tehát jól kontrollálható folyamatok), hanem energia és közlekedési hálózatról, mezőgazdasági koncepcióról és így tovább, ezek már lomhább rendszerek.

Meadows szerint a megoldás az időhorizont kitágítása. Muszáj megtalálni a módját annak, hogy hogyan tudunk 20-40 években mérhető hasznokat értékelhetően feltálalni a nagyközönségnek.

És itt visszakanyarodunk a legújabb kedvencemhez: amíg a GDP mutatja meg, hogy merre kell mennünk, addig esélyünk sincs jó irányba haladni. Új fenntarthatósági és jóléti indikátorok kellenek, amik hitelesen mutatják, hogy hol állunk a hosszútávú céljaink megvalósulásával…

II.

Rendszerszintű módosítás… Képességek és prioritások újjáépítése, korábbi célok újakra cserélése. A korábbi döntések hibáinak alapos elemzése, majd egy intuitív, kockázatos és válságoktól cseppet sem mentes lépés az új rendszer felé.

Krízis. Elsősorban anyagi téren, illetve társadalmi nyomás, hogy nem fog menni, hogy az én koromban már, hogy ez utópia, hogy le kéne szállni a földre.

Útkeresés. Akkor legyen ez, akkor legyen az: az új elképzelések egyre jobban illenek az új rendszer felé támasztott alapvető elvárásokhoz, de sokáig nem tökéletes.

Első terv, nagy erőkkel nekikezdek – nem megy.
Második terv, nagy erőkkel nekikezdek – nem megy.

Pedig visszanézve milyen egyértelműek az események. 3 jelentős intuíció, amelyeknek nem láttam minden következményét, csak hittem bennük valamiért, valószinűtlenül erősen hittem bennük.

Az új rendszer jobb, mint a régi volt, ez teljesen nyilvánvaló. A régi stabil volt és voltak távlatai, jól lehetett érvelni mellette, csak pszichológiailag nem volt fenntartható.
Egyszerűbben szólva: nem szerettem.

Így lettem orvosból az, ami most vagyok.

Megoldottam egy bonyolult problémát. Csak hosszútávra terveztem – ez a titok. Az eredményt valahogy úgy szokták hívni, hogy flow.

A mai nyugati típusú közgondolkodás (= a világ közgondolkodása jelenleg) szerint fejlődés az, ha minél rövidebb idő alatt minél jelentősebben tudom szaporítani a lehetőségeim számát, minél inkább függetlenül a többi embertől.

közbevetés: a világ közgondolkodása nem a világ többségi véleménye, talán sajnos. Véleményvezérek, média, értelmiség, hatalmasok, marketingesek – nevezd ahogy akarod. Mindazok akiknek hangosbemondó van a kezében és tudják, hogy mit kezdjenek vele. Ők gondolkodnak köz, azaz sokak helyett.

Ennek alapvetően két oka van szerintem: az egyik az, hogy az európai kultúra bár nyilvánvalóan keresztény gyökerű, megtagadta ezt, és most halvány fogalma sincs, hogy hova tart, csak van ez a progressz nevű dolog, amiben fogalmunk sincs hogy merre zakatolunk, de az biztos, hogy nem egyfelé.

Na erre kell a gazdasági növekedés, és ez az amit tényleg nem lehet nélküle. A pénz és a hatalom koncentrálása és maximalizálása nem szól másról, mint a lehetőségek számának szaporításáról. Ez a kettő a mindenné átváltható valuta. Gondold el az ikonikus figurát:

A sokadik emeleten reggel felkel a szőke nő mellett, felkapja az éjjeliszekrényről a Blackberry-t, és átszalad a tőzsdei számokon, amíg a lány lassan tépelődik, hogy a felhőkarcolók között eltévedt napsugárnak, vagy a párnának adjon igazat. Gyors reggeli, sziamajdhívlak – dehogy hívja – indulás melóba, le kell zárni a projectet ma, este koktélparty. Kaszáltunk egy halom pénzt, ideje továbblépni, többet, újabbat, mást. Meeting után együtt ebédel a konkurenciával, a továbbról beszélgetnek, meg arról, hogy milyen igénytelen csapat is ez a Forbes top 100, és hogy hogyan lehetne oda bekerülni. Akkor hétfőtől nálunk – búcsúznak. Nyáron snowboard, télen Marokkó, gyerek nincs, a nőket nem számolja.

A másik az individualizmus.

Azért legyünk igazságosak, szerintem a XX. század kevés érdeme közül az egyik a személy, az egyén felismerése és elismerése és így tovább, a pszichológiától a szürrealizmusig, az emberi jogoktól a kultúrális pluralizmusig. Szegény személy azonban félreértés áldozata lett. Mire megy bármi féle környezet nélkül? Mi van, ha nincs mihez viszonyulni? Mi van, ha merre van a felfelé?

Az ökológiai gondolkodás nem csak a biológiai-geológiai létfeltételeinkről szól, hanem arról, hogy az ember se különb, mint a farkasok: társak és közösség nélkül semmi értelme. Nem csak erkölcsileg, hanem gyakorlatilag.

Az abszolút értékek eldobása után nem könnyű célt kitűzni, az emberek jelentős többsége nem erre vagy arra törekszik már.

Állásfoglalás nélkül csak két dolgot lehet akarni: semmit és mindent. Nyilván inkább az utóbbi jellemző, nem mintha nagy lenne a különbség. A gazdasági növekedés megszabadít minket a döntéskényszertől (milyen közös célba fektetjük a korlátozott erőinket?) de ezzel a fejlődést is megállítja.

A társadalom ma gyakorlatilag nem fejlődik.

A tettek és gondolatok megszámlálhatatlan és kusza vektorai egy hatalmas kupacban gyűlnek, és ha összeadnánk őket a jó öreg paralelogramma szabály szerint, nem volna meglepő, ha végül nullvektor lenne az eredmény – ezt a többség tudja is. Ezért inkább nem is végezzük el az összeadást, csak halmozzuk őket, amihez viszont egyre nagyobb zsák kell. Ha a világ egyre növekszik, és a céljainkat mindig csak részlegesen érjük el, akkor nem fog feltűnő problémát okozni az, hogy egymással teljesen ellentmondásban lévő dolgokat is a zászlónkra tűzünk.

Ez így rossz.

De akkor mi legyen?

A kultúrális sokféleséget és a meggyőződések sokaságát jobban szeretem, semhogy valamilyen kultúra dominanciája mellett érveljek. Egy keresztesháborúban janicsár lennék, Mohácsnál megmenteném a királyt. A fent leírt globális levestől valahogy mégiscsak el kéne mozdulni, mert ennek nem lesz jó vége, többek között a pluralizmus nevében homogenizáló hatása miatt se.

A növekedés nélküli társadalomnak szüksége lenne közös célkitűzésekre, vagy fordítva, ha egy társadalomnak vannak közös célkitűzései, akkor annak nincs szüksége növekedésre. A nagy szellemi áramlatok, mint a kereszténység és az iszlám jó alapot adnak ezért egy koherens társadalomhoz. Kell tehát valamilyen irány.

Mert fejlődni csak valamerre lehet, csak úgy általában nem.

Globális világkormányt aligha akarunk, pláne egységes ideológiával, ennél még az 1984 világa is emberibb egy kicsit. Ha mégis azt szeretnénk, hogy a társadalmat közös elvek vezessék, akkor olyan világrendet kell megalkotnunk, ahol a dolgok hatóköre korlátozott: helyhezkötött leginkább – mert ez a logikus.

Egy helyi alapú társadalomban az embereknek annyi közös ügye van (a közös óvodától a közös kávéház ügyéig) hogy természetesen felmerül bennük a közös nevező keresése, ráadásul a közös múlt, közös hagyomány kínálja is ezt. A társadalom szervezését tehát nem lehet gazdasági alapokon megoldani, kihagyhatatlan belőle a kultúra és a személyesség.

Mindenki jobban járna, nem utolsó sorban a Föld nevű bolygóval.

Ezt írja TótaW: “Orbán azt mondja, kapitalizmust akar, szabad piacgazdaságot, és az egyéni érdekekből képzett közjót.”

Viktor hosszan fejtegette a spekulációra és munkára épülő gazdaságok közötti különbséget, ami patetikusnak tűnik, de azért nem teljesen az. Később hosszan fejtegette, hogy a család a gazdaság alapsejtje, ami megint csak viktoriánus ömlengésnek tűnik, de nem az.

Egyéni vs közös érdek
A közjóról alkotott elképzelésünk, illetve az, hogy ezt mennyiben hivatott az állam elősegíteni, alapvetően meghatározza a gazdaságpolitikát. Az én értelmezésem szerint a közjó a közösség érdeke, és ez nem keverendő össze azzal amit W ír, vagyis az egyéni érdekek összességével. A neoliberális közgazdaságtan a fenti TótaW idézetből indul ki, és ha ezt elfogadjuk, akkor el kell fogadnunk Bokrosostul, WTO-stul, mindenestül.

Szerintem azonban megfogalmazhatunk közösségi érdeket is, ráadásul azt mondhatjuk, hogy ez minden esetben előbbre való mint az egyéni érdek. Az emberi társadalomból nem lehet kivonulni, és nem is akar senki, hiszen minden visszássága ellenére nagyon sok jót ad nekünk, kezdve az identitásunktól egészen a sarki ABC-ig. Ezekért részben fizetünk, részben pedig nem – pozitív externáliák, ha úgy tetszik. Közjónak nevezzük azokat a dolgokat, amik úgy kezdődnek, hogy mindenkinek joga van… mindenkinek legyen lehetősége… mindenki egyenlőképpen… ráadásul teljesen természetes, hogy ebbe a jövő nemzedékeket is bele kell értenünk, hiszen ha nem tesszük, azzal már valójában a ma fiataljait is diszkrimináljuk, és jobban belegondolva megindokolhatatlan olyan stratégiát alkotni, ami a távolabbi jövővel nem számol.

Azért nem lehet közjó az egyéni érdekek összessége, mert például egy üres városban, ahol egyedül élek természetes érdek egy autó, ezeknek az összessége azonban közlekedési dugó. Itt az lenne közjó, hogy “mindenki hatékonyan közlekedhessen autóval”, ekkor azonban olyan autópályavárost kéne építenünk, mint amilyen Los Angeles. Kérdés, hogy ezt valóban akarjuk-e. Én egy jó BKV-ra szavaznék inkább, és arra, hogy “mindenki olcsón és gyorsan eljusson oda ahova akar”… Nem igaz tehát, hogy az egyéni javak összessége a közjó.

Növekedni jó?
A ma uralkodó közgazdasági modellek növekedéscentrikusak. Már jónéhányszor kifejtettem, hogy ez ökológiailag nem fenntartható elképzelés, de most egy másik szempontból vizsgáljuk.

A gazdasági növekedés (hacsak nem egy igen szigorú és komplikált tervgazdaságban valósul meg) egyenlőtlenségeket termel. A növekedéshez ugyanis (szellemi és anyagi) tőke kell, az pedig nem egyenlően oszlik meg az emberek között. Jól látszik, hogy némi idő elteltével a kezdő tőkében is egyre nagyobbak lesznek a különbségek, így az egyenlőtlenség fokozódik és így tovább.

Bár a rendszer elvben mindenki számára tartogatja a felemelkedés lehetőségét, a gazdasági verseny se különbözik a többitől: csak egy győztese lehet, ráadásul az se örülhet a győzelmének, hiszen a verseny sose ér véget. A vesztesek mindig sokan vannak.

Egy olyan gazdasági rendszerben, ahol a növekedés a cél, ott valójában az a cél, hogy a társadalom többségének egyre jelentősebb anyagi erőforrása legyen, és azt minél szabadabban tudja felhasználni – bármire. Az egyenlőtlenségteremtő hatásról nem szokás tudomást venni, noha matematikai szükségszerűség, hiszen ebben a rendszerben egyénileg is növekedni kell, különben a többiek kiszorítanak. Az egyenlőtlenség tehát nem mellékhatása, hanem implicit igénye az egésznek. Az egyéni növekedés a piaci versenyben előbb-utóbb részben valaki más csökkenésére épül, ha másért nem, a piacok korlátozott mérete miatt biztosan.

Ez az erőforrásfelhalmozás tehát azt a célt szolgálja, hogy az emberek elvi lehetőségei minél számosabbak legyenek, és ezeket minél inkább a többi embertől függetlenül tudják megvalósítani. Látható tehát, hogy aki a közjót a növekedésben látja, az valóban az emberek egyéni érdekeit akarja előtérbe helyezni. Ha az emberek önérdekkövetésére rendezzük be a gazdaságot, és ezt legalább részben sikerrel tesszük, akkor az emberek megtanulják, hogy az önérdekkövetés hatékony, a közösség szolgálata azonban lúzerség, mert egyedül se a célját nem éri el, se nem hatékony gazdaságilag. Aki mégis belevág, rendszerint elszegényedik. A közjó így szükségszerűen háttérbe szorul.

A gazdasági növekedésre való törekvés tehát atomizálja a társadalmat. Aki nem hiszi, esetleg tekintsen ki az ablakon!

Orbán Viktor piacgazdasága
A kormány tegnapi bejelentései tartalmaznak néhány nagyon fontos filozófiai gondolatot a növekedésorientált gazdaságról:

1 – a gazdaság alapsejtje a család. Ha itt semmilyen adóval és illetékkel nem illetik a vagyonmozgásokat, akkor közgazdasági szemmel nézve minden család egyetlen pénztárca, egyetlen érdekközösség. Ez a hozzáállás egy nem elhanyagolható elmozdulás az egyéni érdek követésétől a közösségi érdekhez, bár a közjótól még messze vagyunk. Fontos hatása, hogy könnyíti a generációk közötti gondoskodást, legyen szó öröklésről, ingatlanról, pénzről. Ezt a gondolkodást még biztos lehet szélesíteni, de már így is növeli a szociális biztonságot.

2 – a gazdasági növekedést reálgazdasági termeléssel akarja megvalósítani és nem pénzpiaci alapon. Ebben a stratégiában nem csak a nemzetet felemelő szent szándék vezeti a hazai KKV-k megsegítésében, hanem mert az itthon profitot termelő reálgazdaság döntő többségét ők alkotják. Ez a gazdasági növekedésnek egy piaci szempontból sokkal biztonságosabb útja, kevésb van kitéve a befektetési alapok lelki állapotának. A kiscégek azért is jók, mert ha sokan vannak a rendszer ellenállóbb (reziliensebb) azaz jobb a hibatűrése.

3 – bankadó. Ha a bankok hajlandóak itt tartani a profitot, és valóban bejön az a 200 milliárd, amit vár tőlük a miniszterelnök, akkor ez szuper. Nagy kérdés, hogy a tőke szabad áramlásának korában ez megvalósítható-e. Ha nem, akkor az egész konstrukciónak annyi.

TótaW tehát téved, Viktor ugyan kapitalizmust akar és piacgazdaságot, de a közjóról eléggé mást gondol, mint a neolibek.

Növekedés nélkül?
A növekedéssel tehát legalább három bajom van: az egyenlőtlenségteremtő hatása, az ökológiai fenntarthatatlansága, és a társadalomromboló hatása.

Egyre gyakoribbak az olyan tudományos közlemények, hogy mik az előnyei, és hogyan működtethető egy steady-state gazdaság, ahol mindenki megtalálja a boldogságát, de a növekedés 0.

Az ilyen rendszerek teljesen más célrendszerrel működnek, más piaci magatartást feltételeznek, a gazdasági állításaik tehát részben nem igazán vihetők át a mai keretek közé, csakis egészben, lecserélve azokat. Ki lehet találni a gazdaságot máshogy is, úgy, hogy a közjó legyen a fő prioritás, az emberek tudomásul vegyék az egymásrautaltságukat, és motíváltak legyenek az együttműködsére.

Nem álomvilág: Bogota, Glasgow, stb…

Orbán Viktor tegnap megmutatta, hogy a nincs más választása, muszáj megszorítani vélemény nem igaz. Mindig lehet másként és jobban csinálni valamit. Örülök neki annyiban, hogy ha már növekedésalapú gazdaságunk van, akkor legalább csináljuk rendesen.

Másrészt meg szeretném mutatni, hogy van más működőképes modell is, ami fenntarthatóbb és emberközpontúbb: Prosperity without growth

25 perces videó, érdemes végignézni:
(köszönet érte Bárdy Péternek)

Azt mondom Budapest Budapest, és ezzel még nem mondtam semmit…

Egy rejtélyes idegen kér menedéket Dogville városában. A helyiek befogadják, kezdetben segítik is, majd egyre keményebb árat kérnek a védelemért. A vége nagyot csattan.

Társadalmas film. Szerepek, betegségek, álarcok, érdekek, közösség, romlatlanság, megbocsátás, etika, társadalmi rétegek, különbség tolerálása – és mindezek relativizálása. Ami a felszín alatt van és a hozzá kapcsolódó értelmiségi elmélkedések. Vajon mi okozza a világunk elképesztő visszásságait? Vajon ki tehet róla? Csomó kérdés felmerül ebben a végtelenségig lecsupaszított és túlfeszített filmben.

Szerintem zseniális, 18 év alatt esély sincs megérteni, afölött viszont kötelező.