trafó

Hát kedves olvasó, most lerántom a leplet. Azt már sokan tudják, hogy soha életemben nem volt bennem az a klasszikus orvosi hivatás. Nem azért mert valami baj van vele, hanem mert nincs és kész. A hivatást kapja az ember (vagy nem) és nem választja, még akkor is, ha történetesen nem hisz Abban Aki adja. Szóval sok derék orvost ismerek, és sok derék kutatót, sokat tanultam és nem bánom, sokat szívtam és talán volt értelme, és hmm… tudok is valamit.
És persze valahol mindig is orvos leszek, hiszen a minap is, hogy felbosszantott az ifjú pszichológus, aki annyira hisz a lélekben, hogy lassan kételkedik a testben. Ezt nem mossa le rólam senki, még én sem, de ne is hidd, hogy le akarom.
Az Ember az, ami engem érdekel.
Emlékszem, gimiben egyszer rámnézett egy srác a kettővel felettem levő osztályból és így szólt: “íme Kuslits Béla a reneszánsz ember” – bevallom máig se értem miért mondta, de mégis valami ilyen humanista dolog van bennem, az igaz, szóval főállású Mátyás király leszek úgy döntöttem.
Mondtam már a szakdogámnál is, hogy hogy van ez… a művészet az egyik buszmegálló az evolúció mentén, csak az út tönkre ne menjen mielőtt végigmegyünk rajta, ezzel is foglalkozni kell valakinek, és persze a busz utasaival is, és nem középiskolás fokon.
Révkalauz leszek, úgy döntöttem, mert én tudom, hogy merre megy az út a zátonyok között.
Ezzel kapcsolatban nagy terveim vannak de erről most csak címszavakban: Világegyetem, Banánhal, Dr. Murke, Corporations…

Lassan beér a vonatom, ami nem érkezést jelent, hanem átszállást. Nagyban böngészem a térképet és a menetrendet is, mert nem csak az a fontos, hogy merre mész, hanem az is hogy melyik vonat visz a kikötőbe.

Arthur, a hajó, a hajó Afrikba,
tűrd fel a gallért, ott arany van, tele a bánya,
Arthur, az évad, hagyd csak, a tenger hadd dobálja,
Arthur, a vonat nézd bent áll,
Utazol, utazol Arthur.

Tartok tőle, hogy egy percem lesz az átszállásra, így jóelőre tudnom kell, melyik vágányra kell szaladnom, sok a kérdés, sok a válasz.
Most mégis egyről beszélnék:
Próféta leszek, úgy döntöttem, tudod, ez is olyan, amit az ember tipikusan maga választ, épp azért, mert pillanatnyi kedve úgy diktálja, szinte összetéveszthető a virágszedéssel is az ilyesmi.
Voltam tegnap a CBC irodaház 5. emeletén, és beiratkoztam a Heti Válasz újságíróképzésére. Ezzel letudtam az eheti adrenalin és dopaminadagomat, jövő héten Man Ray-el és Duchamp-pal lesz randevúm, ez ugyanis már tényleg udvariatlanság, hogy ennyire nem figyelek rájuk.

Van az a dolog (© hegyib), hogy amikor a gyümölcs lóg a fán, és csak úgy lóg. Fúj a szél, esik az eső, és persze süt a nap, és megnő, és semmi csak lóg tovább. Egészen addig amíg…
le nem esik. Mert megérett. Nem a pillanat a fontos, az csak a performansz

Muszáj.
Érted már?